Babás/kisgyerekes szülőként hogy győzitek le az idegi végkimerülést és az ingerlékenységet? Vagy én vagyok a menthetetlenül szar anya?

Volt mostanában 1-2 kérdés szülőktől elszenvedett gyerekkori traumákról. Kiabálásokról, verésekről. Ahogy a válaszolók írták az eseteiket, sokszor átéreztem az adott szülő állapotát. Tudom, milyen az, mikor belefáradsz, és már majd' felrobbansz az idegtől - mondjuk egy hisztinél -, mert már megint ez van, mindig ez van, annyira értelmetlen, nem használ semmi (szép szó, kérlelés, alkudozás, ígéret... a magyarázást meg nem fogja fel, falra hányt borsó), nem érti meg. Tudom, hogy ez nem mentség az agresszióra, csak...nem is tudom. Olyan nincs, hogy MINDEN körülmények között meg tudja őrizni egy ember a nyugalmát, itt őrületes feszültségről beszélünk, és hogyan tüntessem el, úgy, hogy látszatja se legyen? Nem tudom, hogyan... :(

Nem vagyok az a naphosszat ordibálós szülő, és a verésnek sem vagyok híve. Mások az átlagnál nyugodtabb, empatikusabb embernek ismernek, és én is hiszem, hogy egyébként az vagyok. Mégis viszonylag gyakran fajulok a gyermekemmel kiabálásig, és többször ütöttem is már meg. Általában fenéken, de egyszer legyintettem úgy arcon, hogy minden erőmmel próbáltam visszafogni magam, de egyszerűen mozdult a kezem, és csak annyira voltam képes, hogy legyintéssé gyengítsem az ütést. Egyszer pedig csak az arcát akartam magam felé fordítani, hogy ne csináljon már úgy, mintha nem hallana, de az idegtől olyan gyorsan fogtam meg, hogy bár nem erősen, de csattant az arcán a kezem, még ha igazi pofon nem is volt. Leírni is szégyellem, hihetetlenül szégyellem, de ez egy anonim fórum, nem engedem meg magamnak, hogy letagadjam. Az első után összetörtem, és órákig zokogtam, mert akkor egyébként a pofon előtt a fenekét is nagyon elvertem, akkor már 2-3 órája eszkalálódott a helyzet és idegesítettük fel egymást egyre jobban; olyan dühös voltam, hogy embertelen. Utána, mikor a pofon után legördült az arcán az a hatalmas könnycsepp... nem tudom elmondani azt a bűntudatot. Amikor pedig az öleléseim után, megnyugodva, 2 perc múlva ugyanúgy szeretett mint azelőtt, már mindent leszartam. Ha porig rombolja a lakást, és egész nap a fülembe visít mint egy állat, az sem érdekelt volna, egy sarokba dobott mosogatórongy voltam, és arra gondoltam, bárcsak most jól szarrá verne valaki ENGEM. Mert megérdemelném. A második után is sírtam, és bakker, most is, ahogy ezekről írok.

Mindig küzdök azért, hogy megőrizzem a nyugalmam, amennyire csak képes vagyok, és még annál is jobban. Minden áldott nap, minden egyes alkalommal. Van is eredménye, de még így is annyiszor elbukom... Elbukom egy túl hirtelen, ingerült reakcióval, egy kiabálással, vagy egy erőszakos mozdulattal, egy fenyegetéssel, mikor már kimerített a csata, és megadja magát a húr.

Bocsánatot kérek, elmondom, hogy rossz voltam, buta voltam, nem lett volna szabad. De félek, hogy ezt sem igazán érti.

Nem akarok szar anya lenni, nem akarom ezt. Ti hogy küzdötök meg vele?