Miért ilyen szörnyű az itthonlét?

Pontosan tudom, mit érzel, mert én ugyanígy voltam. Mindig azt éreztem, hogy úgy mennék valahova és csinálnék valamit: kettesben a kislányommal, illetve egyedül is. Bár mi Bp-en élünk, senki barátnő, ismerős nem volt a közelben, aki hasonló életritmusban élt (babával otthon) és akivel napi szinten lehetett volna mondjuk találkozni, beszélgetni, programot szervezni. Bár egész nap tettem-vettem, játszottunk, hetente eljártunk ringatóra és szinte minden nap haza tudott ugrani a férjem ebédelni, így gyakran főztem is (amit amúgy nagyon szeretek), úgy éreztem, hogy igazán nem csinálok semmit, csak telnek a napok, hetek, hónapok. Picurként ráadásul nagyon sokat sírt és nagyon keveset aludt a lányom, így ez is kimerített.

Utólag belátom, hogy igaza volt a barátnőimnek, hogy a saját kiegyensúlyozatlanságom miatt szinte elviselhetetlen voltam.

Bár kicsit később terveztem, de egy tökéletes 4-órás munkalehetőség miatt elkezdtem újra dolgozni, mikor a lányom 15 hónapos volt. 16 hósan kezdte a bölcsit, ami gördülékenyen ment, én pedig másfél éves kora óta 6 órában dolgozom. Összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb vagyok így munka mellett. A kislányom lassan két és fél éves lesz és nagyon szereti a bölcsit, nem beteges, jól eszik, jól alszik, állandóan nevetgél és magyaráz. Imádom a kettesben töltött délutánjainkat, akár játszóterezünk, akár ügyeket intézünk, akár otthon vagyunk. És nem mellékesen januárban fog meszületni a kistesó, akit nagyon várunk.

Néha aggódok, vajon megint előjönnek-e bennem az otthonléttel kapcsolatos rossz érzések, de szerintem most más lesz... máshogy nehéz, máshogy szép, gondolom. :)

Viszont terveim szerint megpróbálok majd megint viszonylag hamar (a hugi 20 hónapos a szeptemberi bölcsikezdés idején) visszajönni 4-6 órában dolgozni.

Hosszú lett a történetem és nem is szolgáltam jótanáccsal, de azért hátha érdemes volt elolvasnod. :)

Szia!

Én is ugyanezt érzem, amit te!

Már 4. éve vagyok itthon, 2 kisfiam van, akikkel nincs sok gond, nekem is jut időm magammal is foglalkozni, szép lakásban élünk, nincsenek olyan durva megélhetési gondjaink és mégsem vagyok 100%-ig boldog!

Nekem is a monoton, egyhangú hétköznapokkal van bajom, hogy mindig ugyanaz van, hogy az jelenti a változatosságot, ha pl. dokihoz megyünk, mert amúgy nem megyünk sehova, max. sétálni, de az is annyira unalmas...

Szánalmasnak érzem, hogy az összes családi programunk az a heti bevásárlás, mert vagy dolgozik hétvégente is a párom, vagy fáradt és nincs kedve menni sehová, csak menjek én nyugodtan a gyerekekkel...

Ha egyedül megyek el valahová nagy ritkán, akkor rohannom kell állandóan, hogy időben hazaérjek, szóval az sem kikapcsolódás.

Amíg panelban laktunk, addig esküszöm könnyebb volt, mert a lakótelepen volt még másik 2 anyuka, 3 hónapon belül születtek a gyerekeink és szinte minden nap találkoztunk, sétáltunk, fagyiztunk, beszélgettünk, amíg a kicsik aludtak a babakocsiban.

Most Bp. mellett élünk egy kisvárosban és itt mindenki a saját kertjében van, az utcára csak akkor mennek ki, ha dolguk van, gyerekekkel alig találkozunk...

És még azt mondják, hogy a lakótelepi emberek elszigetelődnek egymástól!!!! Érdekes, a panelban szinte az összes szomszédom és a kutyások nevét tudtam, itt meg senkiét!

És ráadásul, mivel kb. 10 km-re lakunk Bp-től, senki sem jön hozzánk, a régi barátaim lemorzsolódtak és persze mi sem megyünk sehová, merthogy milyen messze van minden...

Hűűű, így visszaolvasva jó depisre sikerült a hsz-om :)))

Amúgy az is vagyok, az egyetlen kikapcsolódásom a netezés, de közben lelkiismeret furdalásom van, mert vagy a házimunka vagy a gyerekek vagy az alvásom rovására megy :)

Teljesen megértelek,kedves Kérdező, de hidd el, mindez változni fog.

A kisfiam születése előtt én is pörögtem, imádtam a munkámat, de a szülés utáni monotonitás nagyon fárasztott. Sem a házimunka nem okozott "örömet", sem a sétálás, a családi kapcsolataink sem túl jók, szóval minden adott volt a tökéletes unalom felé. Nagyon vártam, hogy a gyerek 2 éves legyen.

Most pedig?.....nos, a kölyök betöltötte a várva várt évszámot, elköltöztünk egy hasonlóan unalmas vidéki helyre, amit eddig szerettem, de most csak azt látom, hogy egy nagy punnyadás az egész, még a gyerekes anyukák sem járnak össze....mégsem vágyom vissza a "pörgésbe". Valahogy egyik pillanatról a másikra megváltozott az élet, elkezdtem élvezni a gyereknevelést, azt, hogy van értelme az unalomnak is (hát ez elég elszállt gondolat, elnézést:). Látom a gyereken, hogy kiegyensúlyozott, hogy minden egyes eltelt nappal mennyit fejlődik. Bevallom, én szerelmetes lettem a fiamba és ez az érzés valahogy átformált engem is. Ezenkivül találtam pár hobbit, amit a gyerkőc mellett is nagyszerűen lehet csinálni (kézimunka és a sport), ez pedig kizökkent a monoton napokból. Egyébként semmi más nem változott: a nagyszülőkkel csak konfliktus van, a páromat meg lassan fényképről látom, mégsem vágyom vissza dolgozni.

Ettől függetlenül lehet, hogy ez Neked nem vigasz, de várj még kicsit, hátha Te is rábukkansz egy olyan tevékenységre, ami kicsit kizökkent ebből az egyhangúságból.

....és még valami:...nem értek egyet a "Te otthon vagy, ráérsz"-gondolattal. Szerintem az anyaság pont nem a pihegésről és a láblógatásról szól. Minden anyát ki kellene tüntetni azért, mert egy embercsemetét ápol, gondoz és terelget. Napi 24 órában.

Hát, nem vagy egyedül :) Nekem is 15 hónapos a gyerekem :) A munkámat viszont utáltam, tehát nem vágyom vissza. Én most kezdek el tanulni, attól várom majd a kizökkenést. Egyébként panelban lakunk, de nagyon szeretnék kertesben lakni. Nem vagyok barátkozós típus, vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem tudok beszélgetést kezdeményezni, és velem sem szoktak. Így "egyedül" vagyok. Barátaim vannak, de kb. 2-3 hetente találkozom valamelyikőjükkel (nem kisgyerekesek).

Az utazás is jót tenne, de a szomszéd városba sem tudunk elmenni, mert hónapról-hónapra élünk (főleg most, hogy még a tanulásra is kell a pénz). Pedig régen rengeteget jártunk ide-oda, és nagy szükségem volt (lenne) gazdag ingerkörnyezetre. Napközben amúgy nem unatkozom és tervezzük a 2. gyereket :) De ha sok pénzem lenne, eljárnék kondizni , nyelvtanfolyamra, ilyesmik, heti pár órában. Addig a lurkót meg elvinném családi napközibe, jobbhíján.