Hogy dolgozzam fel, hogy a gyerekeim nem családban fognak felnőni?
"Azt a gondolkodásmódot nem értettem soha sem, hogyha másoknak rosszabb, attól nekem miért lenne jobb?"
Jobb nem lesz, csak talán nem kellene nagyobb segget keríteni a dolgoknak, mint ami valójában. Ha így állsz hozzá a kérdéskörhöz, akkor hosszútávon TE leszel az, aki tönkre teszed a gyermekeid boldogságát, persze mindezt úgy, hogy közben a saját nyomorodat az apjukra fogod kivetíteni. Félreértés ne essék, nem a volt férjedet akarom mentegetni, nyilván egy sz@rházi. De most neked 2 választásod van: vagy kihozod a helyzetből a legjobbat és megadod a gyermekeidnek azt a pszichés biztonságot, amire most nekik szükségük van, vagy sápítozol, hogy jaj de rossz most nektek, amivel csak annyit érsz el, hogy a gyerekek, ahelyett, hogy tudnának legalább az anyjukhoz fordulni segítségért egy ilyen helyzetben. Itt nem neked van feldolgozni valód elsősorban, hanem a gyermekeidnek és ebben te tudsz a legtöbbet segíteni. Fel fogjátok dolgozni, mert nincs más választásotok, csak nem mindegy, hogy 10x év múlva is erről fogtok regélni a vasárnapi ebédnél, vagy képes vagy felépíteni így a családodat anélkül, hogy hosszú távon ez beárnyékolja a boldogságotokat.
Hogy építsem fel a családot, amikor nem tudom magam ezen túltenni? És hogy legyen új párom, amikor megcsaltak, megaláztak?
Valami nem stimmel velem:
Akarok jobban lenni, de ha nevetek, utána napokig sírok és begubózok a házba. Nem érzem magam jól az emberek között, máskor meg majd meghalok, hogy egy felnőtt akár csak egy jó szót szóljon hozzám. Vannak napok, amikor a boltba nehezemre esik elmenni, aztán este 11 órakor meg olyan mehetnékem volt a múltkor is. Egész nap, amikor a gyerekekkel kell lenni, olyan álmos vagyok, hogy ülve elaludnék, aztán meg amikor odajutok, hogy aludhatnék (akár délben, akár este), akkor meg elkezd kattogni az agyam és nem tudok aludni. Ezen az se segít, hogy a férjemmel közös baráti társaságból kiszorultam, helyemre jött ott is az új nőcske, mindenki elfogadta őt. És a legrosszabb, hogy tudom hogy az én hibám, ha normálisabb ember lettem volna, akkor se a férjem, se a barátaim nem hagynak el, és nem cserélnek le/cserélnek el, de akkor normálisnak éreztem magam, nem tudom mi volt a probléma magammal, de most meg nem normálisnak érzem magam.
Gondolom friss dolog, majd idovel jobb lesz. Az en szuleim is elvaltak, de sosem gondolkodtam ezen, hogy de rossz, hogy nincsenek egyutt. Ugyanugy talalkoztam apaval is sokat. Mondjuk ok joban maradtak, nem volt megcsalas meg ilyenek a kepben, neked nyilvan nehezebb lesz normalis viszonyt apolni a volt ferjjel, de a gyerekeknek attol meg lehet vele jo viszonyuk.
Nem erzem, hogy barmibol is kimaradtam volna, mert nem voltak egyutt, sot, gyerekkent meg “poen” is neha, ket helyrol ajandek, nyaralas apanal / apaval, van egy feltesom akivel ugyan nem tartjuk rendszeresen a kapcsolatot, de amugy tok jo fej, stb.
Majd ha elmulik az onsajnalatod, akkor jo lesz neked is, meg a gyerekeknek is. Uj gyerek meg nem kotelezo, anyukam sem vallalt tobbet, a ferjenek is van sajatja, fiatal tinik voltunk amikor osszejottek, nem akartak elorol kezdeni a babazast.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!