Milyen egykeként felnőni?

Mikor kicsi voltam, rossz volt, hogy nem volt kivel játszanom, unokatesók mind idősebbek nálam, szüleim nem értek rá...persze aztán megtanultam lefoglalni magam és most én is szívesen vagyok egyedül, de gyerekkent ezt máshogy éltem meg.

Most felnőttként is sajnálom, hogy nincs testvérem. Persze, már mindegy, megszoktam, nem tragédia. Sokan azzal érvelnek, hogy nem biztos, hogy jó lesz a kapcsolat a testvérek között. Igen, ez igaz. De vannak nagyon jo testvérek is, akik egymás baràtai. Mikor ilyen testvéreket látok, bevallom, irigykedem picit. Meg szeretem, ha nagyobb a család, és például ünnepekkor összegyűlnek a testvérek a szülőknél, nálunk ilyen nincs.

Nekem mondjuk van tesóm.

De gyűlölködő egymást kiskorúak óta. Így azt mondom, jobb lenne ha nem is lenne testvérem, nem beszélünk évek óta és ez így jó nekünk.

Viszont ha nem lenne, nem tudnám milyen gyűlölködve felnőni és akkor szeretném ha lett volna. De csak azért mert másoknak van és többnyire kijönnek.

Ha nem akartok második gyereket azért hogy a nagynak legyen tesója, ne vállaljatok, egyáltalán nem biztos, hogy jó lesz a viszonyuk.

Nézd, mivel nincs összehasonlítási alapom, sőt gyakorlatilag ez a fogalom nincs meg nekem, hogy mi a testvéri kapcsolat/szeretet, így nem tudom, hogy hiányzik-e.

Hátrányát nem éreztem hosszútávon. Rövid távon igen, mert gyerekként nehezebb volt beilleszkednem, féltem sok gyerek társaságában stb. De nekem unokatesóim sincsenek (vagyis nem tartjuk egyáltalán a kapcsolatot), szóval oviig nem is játszottam velem korúakkal. Ha azért kérdezed, mert egy gyereket tervezel, akkor pl. erre szerintem érdemes figyelni, hogy kicsi korától kezdve azért vidd közösségbe. De most 31 évesen már nincs ilyen beilleszkedési gondom, az ember megbirkózik ezzel idővel. Csak van, aki már 1-2 évesen megtapasztalja, hogy milyen mikor egy kb. vele korú "belerúg" (fizikailag vagy verbálisan), én meg ezt csak 4-5 évesen tapasztaltam meg.

Felnőttként egy hátránya van: a szüleim öregségükben csak rám számíthatnak. Nincs kivel megosztani a terhet, ha pl. kórházba kerülnek vagy ha öregen ápolásra szorulnak. De előny sok van: nem kell civakodni senkivel (melyik családi örökség kié), nincs és nem is lesz megélhetési problémám, az ingatlan adott, sosem kellett magam rosszul éreznem, mert érzelmileg vagy akár anyagilag úgy éreztem volna, hogy a másikat jobban támogatják, szeretik (mert hogy nincs másik). Nyugodtabb így élni.

Jó.

Nincsenek testvérharcok, viták, kivételezés (pl a kisebbnek mindent lehet), stb.

Már 16 voltam, mikor lett két öcsém (hozott gyerekek), aranyosak, de amit ölték egymást... nagyon örültem, hogy nekem normális, nyugis gyerekkorom volt.

Én egyke is vagyok meg nem is. Apám révén van egy idősebb féltesó bátyám és egy jóval fiatalabb féltesó húgom (szóval 3 különböző nő, 1 férfi). Elég szar felállás. Az idő 95%-ban úgy élek, mintha egyke lennék, majd megjelenik apám, hogy van egy húgod, gyere.

Úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha igazi testvéreim lennének. Unokatesóimon, barátaimon látom, hogy mennyivel jobb. Nekem sosincs lehetőségem kibeszélni, hogy a szüleim mi csináltak, nincs kivel megbeszélnem igazából semmit sem. Sajnos az utóbbi pár évben olyan baráti társaságba kerültem, ahol az érzéseinkről nem beszélünk. A legutóbbi lezárásokig pszichológushoz is jártam, mert elég ramagy kapcsolatom tud anyával lenni, amit senkivel nem tudok megosztani, semmilyen más problémámat se tudom megosztani mással. Jó lenne egy testvér, akivel látnánk a helyzetet és kibeszélhetnénk.

De ehhez közel egykorú tesóval (kb. max. -+5 év) lehetne csak . Húgom 13 évvel fiatalabb. Én is lány vagyok, az én életemben alig volt benne az apám (nem is emlékszek olyanra, hogy velünk élt volna). A húgomat isteníti, dicsekszik vele, nekem ugranom kell, ha a húgom úgy kívánja (rendkívül szemét voltam, mikor vizsgaidőszak közepén nem mentem el velük moziba valami gyerekfilm 3. részére).

Közben anyagi szempontból jobb volt és lesz is, hogy nem kell osztozkodni.