Ki miért vállal gyereket? Mi az az indok, hogy úgy érzi itt az ideje? Biztonságos párkapcsolat, mit keres magában a babában?

Mindent leírtál, hogy mit ne írjunk, ami az oka a gyerekvállalásnak általában.

24 èvesen kezdtem rá vágyni.

Mármint úgy, hogy tényleg már szeretnék.

Azt, hogy egyszer majd szeretnék 19 èves korom óta tudom.

31 èvesen szültem.

Semmi köze a boldogsághoz vagy egyéb magasztos dolgokhoz.

Úgy gondolom ez valamiféle ösztön, hogy szaporodjunk.. erre ráhúzunk ezt-azt.

Egyèbként utólag nagyon sok örömet okoznak a gyerekeink, de sok esetben ugyanennyi bosszúságot is.

Nálunk anyagilag 24 èves korom óta adottak a dolgok párkapcsolatilag màr korábban is az volt.

Biztos közrejátszik, hogy ekkor kezdtem el vágyni gyerekre.

Férjemnek kicsit több kellett, új ingatlan utàn vállaltunk csak.

31 évesen szültem. Mindig is tudtam, hogy szeretnék majd egyszer gyereket, de akkor jött el az a pillanat, hogy anyagilag, érzelmileg és mindenhogy készen álltunk rá. Tele voltam félsszel, de jóérzésű félsszel, úgy éreztem, hogy felkészültem a negatív oldalára is és nem csak túlmisztifikálom. Ezen felül nálunk is megvolt az érzés, hogy "üresek" a mindennapjaink, már nem annyira hajtanak az önös érdekek, mint korábban, valami hiányzik.

A túlmisztifikált rész bennem az, hogy ez lehet az élet egyetlen értelme egyszerűen. Létrehozni egy kis lényt és felelősséget vállalni a testi-lelki fejlődéséért, átadni neki egy értékrendet, egy világszemlélet, amivel ő több lehet. Ennyi. Nekem az ösztön szó nem tetszik, de valahol egy és ugyanaz. Sem anyagi javak, sem önös érdekek, sem semmi nem tölt el olyan jó érzéssel, mint az, hogy értelmes, okos gyerekeket/felnőtteket nevelünk a világnak (szükség van rájuk).

Az, hogy "érettebben" vágtunk bele, talán abban is segített, hogy a negatív részeit sem tragédiának fogjuk fel, ahogy sokan. Mégcsak tizenpár hetes terhes voltam, amikor már jöttek negatív anyukák, hogy részvétük, hogy a szülés mennyire borzasztó, hogy azt hitték nem élik túl, hogy az első félév a megsemmisüléssel egyenértékű, stb. És én a mai napig nem értem hogy süthet valakiből ilyen szinten a negativizmus. Igen. Piszkosul nehéz olykor már az a 9 hónap is. A szülés sem egy csillámpóni fingás és kialvatlanul heteket lehúzni sem egyszerű begyulladt mellel depis hangulatban bezárva a négy fal közé. Mégsem értem miért éreznek a legtöbben késztetést arra, hogy lehúzzák a kismamákat lelkileg, hogy még teherbe sem estek, de már megbánják az egészet jó előre... Igen, van negatív oldala, de ezt lehet jól kezelni egyrészt, másrészt pedig el lehetne mondani azt is pl. hogy mennyire csodálatos érzés megrökönyödve állni az alvó csecsemő felett a férjeddel és konstatálni, hogy ez a kis emberke belőletek lett. Vagy mennyire szívmelengető, amikor rádkacag, vagy amikor először bújik igazán tudatosan hozzád, vagy először kulcsolja át a nyakad és még sorolhatnám. Mennyire felfoghatatlan érzés, hogy nemcsak belőlünk lett, de pl. én is táplálom hónapokig. Mennyire számít neki, hogy én mit eszek és csak egyáltalán mennyire csodálatos a női test, hogy minderre képes. Képes szabályozni a hormonrendszert, hogy legyen peteérés, hogy segítse a beágyazódást, a magzat fejlődést, hogy indítsa a szülést, a tejtermelést, hogy érezze anyuka akár másik szobából is, hogy a babája hangtalanul ugyan, de megébredt, stb.

Lehet ez túlzás, de én ezekre az apró kis csodákra igyekszek odafigyelni és igen, olykor elkeseredem, de minden hasfájós, vagy fogzós sírásnak vége lesz egyszer, a harmadik lebüfizett póló is kimosható és iszonyat gyorsan nő... Élvezni kell a lehetőségekhez mérten.