Ki miért vállal gyereket? Mi az az indok, hogy úgy érzi itt az ideje? Biztonságos párkapcsolat, mit keres magában a babában?

En 22 eves vagyok, de mar most ezt kerdezezgetik, amit abszolut nem ertek. Mindig mondom, hogy majd lesz, de meg nem most. Aztan jon a kerdes, hogy mikor es az a valaszom, hogy mondjuk ugy 10 ev mulva el tudom kepzelni. Persze tudom, hogy nem rosszbol kerdezik, meg nem ugy kerdezik, hogy nekem most azonnal terhesnek kell lennem, csak en vagyok a legidosebb "gyerek" a családban.

A kerdesedre valaszolva viszont en egesz kicsi koromtol kezdve arra vagyok, hogy anyuka legyek. Most meg nagyon nem allok ra keszen, de 30 eves korom elott szeretnek mar, akar 5 ev mulva is latom magam előtt. Bar eleg remenytelennek erzem most, mert nyilvan kell egy stabil parkapcsolat, anyagi hattar, sajat haz es meg ha ezek teljesulnek sem biztos, hogy lehet gyerekem, mert ki tudja.

Szerintem nem vagy elkesve, most mar azért kezd egyre ritkabb lenni, hogy 30 alatt vallal valaki gyereket.

Imádom a gyerekeket, óvónő vagyok, illetve nagy családban nőttem fel. Nekem már gyerekként is egyértelmű volt, hogy sok gyermeket szeretnék, minél fiatalabban. A férjem egész máshogy nőtt fel, ő meg épp ezért vágyott nagy családra. Nálunk ez igazából sosem volt kérdés, az esküvőnk után jöhettek a gyerekek szépen sorban.

A kérdés másik részére nem tudok válaszolni. Semmit nem vártunk vagy várunk a gyermekeinktől, a szülő-gyermek viszonyban mi vagyunk az adó fél, hiszen a mi feladatunk, hogy kiegyensúlyozott, boldog felnőttekké neveljük őket. Nekik annyi a dolguk, hogy boldogok legyenek, nem kell nekünk semmit adniuk.

Én fejben már 25 évesen is akartam gyereket, de az anyagi helyzetünk akkor még nem engedte meg. És igazából a szívemmel nem is éreztem még, csak tudtam, hogy nekünk ez nem lesz egyszerű menet (voltak nőgyógyászati előzményeim). Végül 29 évesen jött el az, hogy úgy éreztem, hiányzik valami, valaki, stagnál az életünk, szeretnék valakit feltétel nélkül szeretni...

Semmit nem kérek/várok a gyerekemtől, remélem, hogy jó szülője tudok lenni.

Semmit nem akarok tőle.

Azért vállaltam gyereket, mert a gyermekvállalás minden részére vágytam, a pozitív teszttől kezdve a szívhangon, névadáson, vajúdáson, szülésen, babázáson, éjszakázásokon, járni tanításon keresztül a közös tanulásig (és még azon is túl természetesen, mert bár elengedem a kezét ha felnő, de a szívét soha).

Ne, ne akarj "kicsi én"-t. Azzal csak 1, csalódsz, 2, könnyen tönkretehetsz egy embert.

Az se működik okként, hogy "majd én mi mindenre megtanítom", mert semmi garancia, hogy érdekelje vagy hogy ugyanolyan képességei legyenek hozzá. Nem úgy van az se, hogy "én jó tanuló voltam, nem lehet, hogy a gyerekem gyengébb képességű legyen...".