Milyen felnőtt lesz abbol akinek gyerekkoraba sok családtag elvesztést kell megtapasztalnia?

"Teljesen normális felnőttek lettek."

Persze, mert a "normális" definíciója elég tág keretek között mozoghat. De azért sérültek, egész biztos.

Írjátok hogy milyen fontos az anya meg az apa szerep. Amivel teljesen egyetértek. De hát a melegek is egy család! A két anya nem számít? Vagy a két apa? Pedig hát olyan aranyosak! Állítólag nem lesz más a fejlődésük azoknak a gyerekeknek, akik szivárványcsaládban nőnek fel.

Egyre kevésbé értem az egészet...

Érheti az embert veszteség gyerekkorban is, bármilyen természetű. Nyilván sok dolgot befolyásol ez a jövőben, de egy életen keresztül nem lehet mindent erre fogni. Pl : "Azért lettem alkoholista csöves, mert meghaltak a szüleim."

Egyedül persze iszonyúan nehéz a lelki teher (segítséggel se könnyű!), de nem lehetetlen. Amellett nem is kell egyedül csinálni. Vannak állami (ingyenes) pszichológusok is, én is voltam ilyen terápián már, kezdésnek nem rossz. Az ember meglátja, hogy van fény az alagút végén és az nem a vonat.

Tökmindegy, az embert milyen korában éri veszteség.

A gond akkor van, ha nincs teljesen feldolgozva a trauma. Halál esetén nincs rendesen meggyászolva például. Ezen csak ront az a tény, hogy sok szülő inkább titkolja a gyerek előtt a veszteséget, akár egy háziállat elvesztését. Pedig a lehető legjobb azzal "megtanítani" gyászolni egy gyermeket, hogyha mondjuk elpusztult a kedvenc háziállata, akkor nem azt mondjuk, hogy elment egy szép helyre a kutyus, vagy a hörcsög egy kedves tanyán éli tovább mindennapjait. Egyszerűen közölni kell, hogy elpusztult, miért pusztult el, és nyomatékosítani kell, hogy a halál az élet része. Együtt el lehet temetni, meg lehet siratni, a gyászfolyamat fontos részei ezek.

Ellenkező esetben teljesen torz elképzelése lesz a halálról, nem mer majd sírni, nem tud majd továbblépni, beragad egy rossz helyzetben.