A férjem 59 évesen lesz (újra) apa, és szorong emiatt. Aki ismer ilyen családokat, leírná, hogy mik a tapasztalatok? Azon vagyok, hogy ne bánja meg a gyermekvállalást, de nincs előttünk hasonló példa egyáltalán, amivel nyugtathatnám.

A legjobb barátnőmnek 50 éves volt az apukája, mikor született, anyuka egy tizessel fiatalabb. Gyakorlatilag a teljes húszas évei arról szóltak, hogy “apu beteg”, “aput műtik”, “apunak trombózisa volt”, “apuval ülünk a váróban”, “el kell mennem apu gyógyszeréért”… sem normális párkapcsolata nem lett 30 éves koráig, sem elköltözni nem tudott. Imádja az apját, szívesen megtesz bármit, de látva magamat, ahogy szépen férjhez mentem, gyermekeink vannak, vagy azt a közös barátnőnket, aki ismerkedett, bulizott sokáig… teljesen más életet választottunk, mindkettő rendben van. Ő viszont nem tudott választani, mert “apu”. És ő csak 50 volt…

Én nem tenném ezt sem a férjemmel, sem a gyermekemmel.

Apósom 65 éves, 10 éves kislány van. Most diagnosztizáltak nála prosztata rákot, áttétes, kezelik kapja a sugarat,szarul van. A kislánya minden nap sír hogy beteg az apukája és meg fog halni. Az apósóm pedig azon sír, hogy nem láthatja felnőni a lányát, nem lehet mellette amikor egyetemre megy vagy nem kisérheti majd az oltárhoz.

Nehéz,nagyon nehéz nekik.

Nem vállalnék már gyermeket ilyen korban,az biztos!

Lesz 3 unokája, és nulla energiája, plusz még 65 évesen is dolgozhat 3 műszakban, hogy eltartsa hármukat, és majd a melóból teszik sírba.

A gyerekkel pedig nem lesz kapcsolata, mert óriási generációs szakadék tátong közöttük.