Miért nem érti meg az anyák többsége, hogy a kötődő nevelés, igény szerinti szoptatás, együtt alvás, hordozás nem mindenkinek válik be és nem mindenkinek megfelelő?

Ráadásul már az “irányzat” elnevezése sem helytálló, az a szerencsétlen gyerek is kötődik a szüleihez akit minden nap agyba főbe vernek, megerőszakolnak a szülei és embertelenül bánnak vele nem hogy sírni hagyják... Kötődni egy gyerek nem attól fog, hogy majomszeretettel csüngünk rajta kisbabaként, aztán meg mindent ráhagyunk és dédelgetjük reggeltől estig bármit csinál, elnyomva minden a világban szereplő emberi reakciót, hanem ez beléjük van kódolva bárhogy bánik velük az ember. Számomra egy nagy humbug az egész.

Józan paraszti ésszel is egy normális szülő a legjobbat akarja a gyermekének és nem akar cserébe mindenáron kötődést “kizsarolni” belőle, illetve nem is pusztán azért látom őt el megfelelően, a legjobb tudásom szerint sokszor magamat feláldozva (akkor is ha nem alszom vele meg nem szoptatom óvodáig) mert kötődöm hozzá, hanem szimplán azért mert ő a gyermekem, bármit megtennék érte és nagyon gáznak tartom, hogy ezt a köteléket meglovagolva húzzák rá mindenkire ezt a burokban nevelést mint a tudomány által kifejlesztett legjobb gyereknevelést, vagy milyen sületlenségeket olvasok itt mindig erről.

Nem lenne amúgy ennyire tenyérbemászó ez az egész ha nem folyna ez a marhaság mindenhonnan és nem térítenének ilyen agresszíven a témában megfejelve azzal a sugallattal, hogy aki nem ezen elv szerint nevel az egy nemtörődöm szülő akihez a névből kiindulva nem fog kötődni a gyereke, de közben meg mindenki így nevel igazából aki nem tojik a gyerekére. Most akkor mi van? Már a hívek sem tudják szerintem csak beakadt nekik a saját összezavarodottságuk.

Az elnevezés nem szerencsés. Én ezért használom a válaszkész szót, amit úgyszintén mindenki félremagyaréz és félreért, miszerint minden nyekkre ugrom és mindent megoldok helyette 😅 akik ilyenekkel érvelnek, azokról tudom, hogy a büdös életben nem nézett utána, hogy mi a válaszkész nevelés, csak hallott ezt azt, összerakott a fejében róla valamit és most azt szapulja.

És nem, rohadtul nem így nevel mindenki. Persze van olyan, aki anélkül csinálja így ösztönösen, hogy hallott volna róla. De ahogy nőnek a gyerekek egyre nehezebb válaszkészen nevelni, mivel olyan fokú tudatosságot, érzelmi intelligenciát és önismeretet igényel, ami a társadalom nagyon nagy többségében nincs meg, sőt erről még nem is tudnak sokszor. Lehet, hogy neked, kedves utolsó van annyi érzelmi intelligenciád, esetleg még jó mintákat is láttál, hogy tudd, hogy azt is közvetíteni kell a gyerek felé, hogy akkor is szeretlek, amikor dühös vagy, kiabálsz. Ettől még szabsz határt, hogy ilyenkor mit lehet és mit nem. De nagyon sokan nem ezt teszik, hanem ilyenkor ellökik, magárahagyják (gondolkodj fiam), (tudatalatti) szeretetet megvonással büntetik a gyereket. Közben meg a nyugis pillanatokban minden zen és körülvesz a szeretet. Mert azt se mondom, hogy - még mielőtt valaki kiforgatná a szavaimat - hogy ezeket a gyerekeket nem szeretik. Dehogynem. Csak bizonyos szituációkban automatikus reakciók kapcsolnak be, olyanok, amiket mi kaptunk az ugyanolyan szituációban és ezeket csak tudatosan lehet felülírni, illetve ha tudod hogy mit miért és hogyan csináld. Ehhez nyújt segítséget többek között a válaszkész nevelés vagy a pozitív fegyelmezés vagy az erőszakmentes kommunikáció.

Az nem igaz, hogy akinek rossz szülei voltak, az jó szülő lesz. Sajnos nagyon nem igaz. Lehet, hogy tudatosan azt vallod, hogy soha az életben nem teszem azt, amit az én anyám tett. Aztán amikor felhúz a gyereked, akkor ugyanúgy fogsz reagálni mégis. Hiszen ebben nőttél fel, ez szinte beléd ivódott. Nekem nagyon rossz anyám volt. Fiatalon teherbe esett, gyorsan jött az esküvő, aztán hamar el is váltak. Újra férjhez ment, lett másik gyereke, nekem meg napi szinten a fejemhez vágta, hogy én csak megtűrt személy vagyok a családban, és örüljek, hogy nem adott árvaházba. Kollégiumba mentem, mert nem akartam otthon lakni, csak nyáron voltam otthon, de az is egy pokol volt. A féltestvéremnek bezzeg tudott tökéletes anyja lenni. Aztán amikor gyerekem lett, folyamatosan fikázott, hogy mindent rosszul csinálok, bezzeg az ő gyereke az mennyire tökéletes, mert ő mennyire jól tud gyereket nevelni. Akkor rákérdeztem, hogy bocsi, engem vajon ki nevelt fel? És én miért nem vagyok akkor tökéletes? Azóta nem beszélünk.

Aki azt írta, hogy fejlesztésre hordta a gyerekét, és poroszosan nevelte, azért hisztis, annak azt tudom mondani, hogy nem az ő hibája. Miért járt vele fejlesztésre? Mert valami gond volt a gyerekkel. Az ilyen gyerekek mindig hisztisebbek, nehezebben kezelhetőek. Nem hinném, hogy a nevelés a gond. Persze az ilyen gyereket nagyon-nagyon nehéz nevelni, és lehet, hogy követünk el hibákat, de a szülő is ember. Nem egy mosolyógép, aki egyből tudja, hogy egy idegfeszültséggel teli helyzetben mi a helyes válaszreakció. Nekem az is a bajom ezekkel a pszichológiai elméletekkel, hogy éppen azt felejtik el, hogy a szülőnek is lehetnek problémái, párkapcsolati gondok, munkahely, anyagi problémák. Ilyenkor mi sem tudunk tökéletesen reagálni mindenre.

Senki nem mondta, hogy ha bánt ölelgetni kell. Meg kell húzni a határokat és elfogadni az érzéseit és biztosítani hogy bármit is érez vagy mond mi szeretjük (mert tisztában vagyunk vele pl hogy egy 5 éves még nem képes az érzelmeit szabályozni). Azt tegyük hozzá, hogy a gyerekek többsége olyan környezetben hisztizik, ahol biztonságban érzi magát, mert tudja hogy a negatív érzéseit is kiadhatja, megélheti. Ha ezért elutasítást kap azoktól, akiktől mást várna, az ambivalenciához vezet. De ha ez az elfogadás, megértés a megnyugvás utáni megbeszélés alatt történik meg, nagyobb gyereknél az is rendben van (egy 1,5 évesnél nincs). Csak legyen kimondva.

És senki nem gondolja vagy mondja, hogy aki ezen elvek mentén próbál gyereket nevelni, az mindig tökéletes, sosincsenek zsigeri reakciói. Mindenesetre jobban oda tud figyelni, mert tudja mire kell. Ez sokkal inkább önismeretről szól, mintsem ki hogyan nevel. De aki meg már elindult egy önismereti úton, az elkezd törekedni rá, hogy még ha a vérmérséklete azt hozná (mint nekem pl), az ha kiabálok (reagálok vehemensen, szenvedélyesen 😂), az nem egy jó minta. Gondolj bele, hogy hogyan reagálsz egy olyan emberre te magad, aki leordítja a fejed? Kontraproduktív még ha ez is jön belülről. Így én törekszem arra, hogy egy olyan kommunikációt tanítsak a gyerekemnek, ami előremutató. Ettől függetlenül nem állítom, hogy sosem kiabáltam még vele.