Milyen érzés a szülőknek, hogy irányíhatjátok a gyereket?

Bár nem mutatom, de félelmet érzek. Félek, hogy hogyan fog boldogulni az életben. Most még itt vagyok és segítek amiben csak tudok, próbálom érthetőbbé tenni az életet számára és a szívem megszakad, mikor látom, hogy sokszor milyen egyszerű dolgokon fennakad.

Azt már látjuk, hogy valószínűleg folyamatos támogatásra lesz szüksége és csak remélni tudom, hogy megismer egy kedves lányt, aki a társaként ezt megteszi érte, neki.

Nagyon nehéz ez mindenkinek. Próbálom megtalálni az egyensúlyt, hogy ne rátelepedjek, hanem segítsek.

Nálunk közben a férjemről is kiderült, hogy ő is aspergeres. Így még kettejük kommunikációját is segítenem kell, mert néha tényleg nem értil meg egymást. Sokszor attól félek, hogy nem vagyok elég a feladathoz és miattam esetleg nem tud olyan fiatalemberré válni, amilyenné megérdemelné, hogy váljon. :(

Nagyon büszke vagyok rá, mert hatalmas utat tett már meg. Rengeteget tanult, gyakorolt olyan dolgokat amiket másnak nem kell, mert a világ legtermészetesebb dolga, például megkülönböztetni, hogy valaki boldog vagy szomorú. Neki mindennel meg kell küzdeni és ennek ellenére nem veszíti el a kitartását.

Hát még itt nem tartok, de én ezt a dirigálós részt már az első évben sem bírtam, szerintem aki nem ez a típus, az minél előbb szabadulna ettől a szereptől. Kicsit örülök neki, mert kipróbáltam valami mást, és már kicsit ez is beépült a személyiségembe, de nem rajongok az ötletért, hogy ez még 10 évig így legyen.. A lányom auti, de már most 7 évesen önállóságra törekszik, illetve már kicsinek is arra törekedett, hatalmas tervei közé tartozik, hogy megszökjön és felnőtt nélkül kalandozhasson.. de azért engedélyt kér, hogy kimehet e mosdóba:)(ami cuki, de az agyamra megy).

De ismerek olyat, aki az 50 éves gyereke életét is örömmel megszabná, beosztaná az idejét és döntene helyette, meg biztos van egy átmenet is.. az emberek sokfélék, nem kell ilyesmin aggódni, nem ez a legrosszabb része senki életének:)