Mi az, amiért megbántad, hogy gyereket vállaltál?

Csak az anyám nevében tudok nyilatkozni. Ők ugye 30 éve vállaltak gyereket apámmal, mikor még az volt a szokás, hogy 20-23 évesen jött a baba úgy, hogy a fiatalok a szülőknek laktak, közben meg építkezni kezdtek...

Na, hát az én szüleim is így kezdték, alig ismerték egymást, de már jött az első gyerek, aztán pár év múlva apám lelépett, anyám meg ott maradt egyedül velünk és onnantól kezdve nem volt se pénze, se ideje, semmije és folyamatosan érzékeltette (néha mondta), hogy miattunk sz*r az élete.

Végül is igaza volt, csak ugye ezen hamarabb is gondolkodhatott volna ahelyett, hogy lelkileg kicsinál.

Nekem a szabadság/függetlenség/spontaneitás hiányzik nagyon. 30 éves vagyok, a velem egykorúak még javában buliznak, étterembe, moziba, koncertre járnak én meg tespedek itthon.

Nem így terveztük...úgy gondoltam, hogy lesz majd egy szuper jófej gyerekem, akivel sokat foglalkozok, jól nevelt lesz, ehelyett egy sérült gyereket "kaptam", akivel nem lehet csak úgy átugrani a barátnőmhöz, boltba is körülményes eljutni, hát még valami rendezvényre. A nagyszülők nem akarnak segíteni (mondván nem tudnak), így ketten maradtunk a férjemmel a gyerekre. Fáradtak vagyunk, hiányzik a romantikus séta, a gyertyafényes vacsora, a spontaneitás.

Tudnám, hogy minek válaszol az, aki nem bánta meg, mikor egyértelműen nem neki szól a kérdés.

Én azért bántam meg, mert úgy érzem, nem vagyok anyának való. Semmit nem azért csinálok, mert jaj de jó, meg azok a kedves intim pillanatok, hanem mert az tesz jót neki. Sokkol a tény, hogy mennyire macerás valójában csak anyatejjel táplálni, ha mellette az ember hébe hóba ki akar mozdulni (itt konkrétan 1 óra edzésre gondolok). Hogy napi 1,5-2 órám elmegy fejéssel, amikor azt az időt bármi másra lehetne szánni. Előre rettegek olyan dolgokon, hogy jön vmi növekedési ugrás/alvási regresszió és felborul minden, miközben örülök, hogy vmennyi rendszer jelentkezik az életünkben. Nekem nagyon nehezemre esik úgy élni, hogy fogalmam sincs, milyen napra virradunk. Utálom, hogy orvoshoz/védőnőhöz kell menni, ami megint felborít mindent. Hogy nincs 2 egyforma vélemény, az egyik azt mondja, hogy nyugodtan kezdjük el a hozzátáplálást 4 hónaposan, hiszen nagy baba és a bukásának is

Jót tesz, a másik meg óva int tőle, épphogy nem gyilkolom meg vele a babámat. Hiányzik a munkám nagyon. A férjem, részben miattam reggeltől estig dolgozik, ő sem akarja ezt, velünk szeretne lenni, meg én sem tudok így semmit sem szervezni, hogy orvoshoz eljussak, szabadságot kell kivennie, edzeni hétvégén tudok csak, amikor persze együtt lehetnénk. Pedig jelenleg nem is nehéz a babámmal, ahhoz képest, milyen sztorikat olvasok, kifejezetten kedves, nyugodt. Úgy érzem, én nem vagyok elég türelmes és túl sokat várok el magamtól.