Hol van a határ, amikor már nem mondjuk vállvonogatva, hogy "ő gyereke, ő tudja"? Egyáltalán van ilyen?

Tegnap is olvastam itt egy választ, ahol valakinek a nemtudommilyen rokonának a 2 hónapos gyerekét térden ültetve lovagoltatta(???), és hogy csak annyival elintézte, hogy nem az ő gyereke, nem tud vele mit kezdeni. Tény, hogy érdemben hatni más szülőkre nehéz, főleg ha fontos a jó viszony megtartása, de azért valahol csak van határ, amikor már nem kéne hagyni, hogy a szülő abszolút teljhatalommal uralja a gyerekét. Vagy?

Azért merült fel bennem a kérdés, mert a társaságunkban van egy pár, akik erősen megkérdőjelezhető nevelési módszerekkel élnek. Már többször próbáltunk finoman, óvatosan, kását kerülgetve célozgatni, de ugye az az elv, hogy hát az ő gyerekük, ők tudják az mindig ott van érvként az ő oldalukon. Bennünk viszont már az fogalmazódik meg, hogy lassan a gyerekek oldalán is kellene érvelni, mert így, jelen formájukban káros amit csinálnak (apuka érzelmileg és fizikailag is bántalmazó, anyuka csak érzelmileg távolságtartó, rideg, nem szeretik a gyerekeket és ezt el is mondják nekik, meg éreztetik is velük O.O ).

Az állami szervek csak a legsúlyosabb pár bántalmazott gyerekkel, főleg, hogy amúgy tehetős családról van szó, kiemelni onnan nem fognak senkit, és nem is biztos, hogy nevelőszülőknél jobb sorsuk lenne (most magánintézményekbe járnak, jó környéken, jó anyagi körülmények között élnek, mindenük megvan, már ami az anyagi igényeket illeti). Barátként hol van a határ, amikor mi beleszólhatnánk, hogy ebből elég? És hogy lehetne ezt "jól" csinálni?