Aki többet szeretett volna, de “csak” egy lett hogy emészti?

Nem tudom, hogy mennyire releváns a válaszom, mert itt nem ugyanez a helyzet, és gyerekként írok. Anyám inkább utólag bánta meg, hogy nem lett testvérem. Amikor kicsi voltam, megvoltunk, mert én sem szerettem volna kistesót, ők sem tudtommal. Kb. 10 éves korom óta folyamatosan azt vágja hozzám, hogy miért nem szült többet, mert én semmirevaló vagyok, és nem fogja velem semmire se vinni (tök normális életem van, próbálom megtalálni a célom, de még bőven tini vagyok, szóval nem is értem mire akar "felhasználni"). Szerintem az is közrejátszik, hogy megmondtam neki, hogy soha nem szeretnék gyereket, és teljesen bele van betegedve abba, hogy nem unokázhat.

Szóval ha nem is lesz több gyereked, attól még nagyon fontos, hogy ne éreztesd a fiaddal, hogy ő "nem elég". Így alakult, ki kell hozni a helyzetből a legtöbbet.

Nehezen/sehogy. Szerintem én még nem mondtam le teljesen a 2. gyerekről.

Racionálisan tudom, hogy őrültség lenne bevállalni, senkinek sem lenne jó, de a lelkem még nem tudta feldolgozni ezt a kényszerhelyzetet.

(Mi 3 gyereket szerettünk volna.)

3-as vagyok, egyke, semmi hátrányom nem származott belőle, de én mindig is szerettem volna egy testvért.

A gyerekem autista, őt ellátni nem egyszerű feladat és mivel a családban több kisgyermek is auti (így megvan rá az esély, hogy akár öröklődik a hajlam), félnénk bevállalni még egy gyereket. Ha sérülten születne, 2 gyerekkel nem tudnánk megbírkózni, ha egészségesen, akkor meg milyen élete lenne? Állandóan a tesó árnyékában, egy csomó dologról neki is le kellene mondania a testvére miatt.

Szóval sz*r ügy... És piszkosul fáj, mert nem így terveztem az életem, nem ilyennek képzeltem a családom, de ez van.