Minek szül gyereket, ha nem is "szereti"?

Nem mindenki való szülőnek, és ez sajnos csak későn derül ki.. Sajnos a társadalomnak is az az elvárása,hogy szülj gyerekeket mert kötelességed, ha nem teszed hazaáruló vagy,és egyébként is ez az élet értelme. Vannak akik bár mondanak olyat,hogy megbánták valójában nem így éreznek csak kimerültek,nincs segítségük,túl sok volt a stressz és így jön ki belőlük. Van akinél a szülés utáni depresszió a kiváltó ok.

2-3 éves koruk óta nevelem egyedül a gyerekeim, az anyjuk bár akarta őket, végül mégse bizonyult alkalmasnak erre a feladatra.

Én nem azt mondom, hogy megbántam, de a gyerekem 6 éves korára olyan lett, akit nehezen tudok elviselni. 2 éves korában még minden oké volt, kis cukimuki, azért vállaltunk második babát. És ezért nem vállaltunk harmadikat.

Mi nyugodt, csendes, lelkizős, alkalmazkodóbb (simulékonyabb) emberek vagyunk a férjemmel. A gyerekem harsány, beszólogatós, vad, hisztis és kb. carik mások akaratára, csak ő számít. (Remélem csak valami iszonyú durva dackorszak, ami egyszer véget ér. Ez a reménysugár.)

Már a kicsinél is látjuk, hogy hatalmas a különbség, mert teljesen más mint a nagy volt annyi idősen.

Szóval így nehéz, mert más a temperamentuma.

Senki sem tudja előre, mit fog érezni egy új helyzetben.

Gondolod csak azoknak a szülőknek van problémája a gyerek irànti érzéseivel(és nem a gyerekkel!) akik nem akarták, nem várták? Ismerek 6 éves kislányt, semmi idegrendszeri gondja nincs, csak hazudós(nagy fantázia), harsány, és erős egyéniség, dirigál, kiáll magáért, mindig ilyen volt, pedig az apjától kapott is pár pofont. Heti 3 délután van a szüleivel, nyáron kevesebbet. A rokonság neveli, értelmiségi többdiplomás szülők, anyuka háztartásbeli, de nem bír vele pár óránál többet saját szavai. 4. lombikra sikerült. Jön a tesó, próbálkoznak, mert “vele biztos könnyebb lesz”.

Azok akik nem bírják, nem rossz emberek, egyszerűen ők a pechesek. Akik bírják sem voltak 100%ig biztosak benne, senki érzéseit nem lehet megjósolni évekre előre új helyzetekben. Van aki tiszta idegbeteg felnőttekkel, azt hitte nem fogja bírni, de a saját gyerekével nagyon lágy és érzékeny, segítőkész anyuka egy kisfia van.

Ez egy hatalmas zsákbamacska, ahonnan mindenféle állatkát kihúzhatsz, egyrészt a gyerek felől, mind más típus, másrészt a gondozás felől, harmadrészt meg nem tudhatod hogy fogsz reagálni a csökkent szabadidőre, a folyamatos elégedetlenkedésre, kevés sikerélményre, extrém stresszre(gyereksírás folyamatosan).. Ezt az emberek nem tudják, mert nem szokványos körülmények. Lehet rosszul áll hozzá, nem akar gyereket, azt hiszi nem bírná és rájön, hogy neki ez van teremtve, kiteljesedhet benne, más meg azt hiszi bírni fogja és összeroppan. Gyerektípustól független is.

Aztán van, akinek már megvan a gyerek, rájön, hogy nem bírja, de olyan kevés az önismerete, hogy fogalma sincs mivel van a baja igazából, és kivetíti a gyerekre(nekik kell pszichológus). Lehet a párkapcsolati gond a gyerekkel lett látványos, és ezért a babát okolja, lehet más a háttérben, nem lépett tovább a régi életvitelén, vagy mások voltak a várakozásai, vagy lehet hormonzavar, kevés alvás, semmi segítség, túl nagy elvárások saját magával szemben.. Bármi lehet.