Első gyermekes anyukák! Ti hogy viseltétek a megváltozott helyzetet?

Ha már így alakult az élet, hogy anyóséknál vállaltatok gyereket akkor szerintem nincs mese, be kell keményítened. Te vagy a gyerek anyja, te érzed, érted őt legjobban és tudod hogy mi kell neki. Nem szabad beleszólást hagyni. Ezt lehet durván vagy először csak finoman, lehet hogy abból is értenek. Ezt nem tudhatom, hogy próbáltad-e már őket hárítani.

Mi külön élünk minden nagyszülőtől, de nagyon jó a kapcsolat az én szüleimmel. Sokat találkozunk, épp a minap itt volt apukám és a gyerek hatalmas hisztibe kezdett (dackorszakban van), én próbáltam kezelni a helyzetet apámból pedig előjött a szülő és teljesen más módon akarta kezelni velem párhuzamosan. Azonnal rá is szóltam, hogy "apa ezt most bízd rám". Megértette rögtön. Én is értem őt, hogy hiába vagyok anya már, ő örökre szülő marad és reflex szerűen kezelni akarta a helyzetet. Csak épp máshogy, de nem hagytam neki teret. Viszont apukám rögtön felfogta, belátta, hogy igazam van. Ez most az én feladatom. Csendben is maradt és később mondta is hogy igazam volt.

Szóval valahol érthető szerintem hogy ezek reflexből működnek valakinél aki már felnevelt egy vagy több gyereket. De meg kell szabni a határokat. Ugyanis ő a ti gyereketek.

Nem akarom minősíteni sem az élethelyzetet, sem az embert akinek szültél, mert a kérdés nem erre vonatkozik. Viszont nagyban hozzájárul a hangulatodhoz.

Egyébként pedig fel a fejjel, mindenki belerázódik. Ki előbb, ki később. Vannak született anyukák és vannak akinek idő kell míg megszokja az új életet. Egyszer egy szakértő azt mondta nekem hogy átlagosan egyébként 1 év mire nem csak szívvel hanem fejben is anya lesz valaki. Ez persze csak amolyan statisztika, komoly egyéni eltérések lehetnek.