A barátommal hogy beszéljem meg, hogy egyelőre nem állunk készen egy kisbabára?

19 leszek 2 hónapon belül, a barátom 20 éves, mindketten egyetemre járunk. Kiderült, hogy terhes vagyok (nem vagyok kíváncsi a MiÉRt sZeXelsZ VéDEkeZéS NéLkÜL?? szövegre, tehát aki ennyit akar ideírni, kérem szépen ne tegye). Első sokk után megmondtam a barátomnak, és tényleg úgy éreztük, hogy akarjuk mindketten. Nagyon lelkes lett. Én is az voltam, de bevallom, hogy az anyaság árnyoldala akkor nem jutott el az agyamig... Hogy mit is jelentene, ha lenne egy gyerekem már most. De az megnyugtatott, hogy ő mennyire akarta szinte azonnal, úgy éreztem ez nekünk jó lesz. Aztán elmondtam először az anyámnak... Aki kiakadt. Hogy mi lesz így a jövőmmel, ők nem ezért taníttattak, fizették az iskolákat, különórákat, nyelvvizsgákat. Meg hogy így elfelejthetem a normális életet, mindenki úgy fog rám emlékezni, hogy én vagyok a lány, aki ilyen fiatalon terhes lett. Sokat beszélgettünk (nem vitáztunk), és a végén mondta, hogy anyagi támogatásra se nagyon számítsak tőlük, mert ennyi erővel a Dunába is dobálhatnák a pénzt... Meg hogyha ők nem lesznek, mi lenne velünk. Mert az tény, hogy nagyon jó élethez szoktam, és mindig azt terveztem, hogyan teremthetem meg majd ezt később én saját magamnak. Nem azt, hogy egyetemistaként, diploma nélkül gyereket szülök. Azt majd 10-12 év múlvára terveztem... A szüleim támogatása nélkül nem is tudom, mi lenne velem. Tudom persze, van diákmunka, meg minden egyéb, de így belegondolva, tényleg rengetegbe van az életem. Meg terhesen mégis mit dolgoznék?! Utána a baba miatt szintén nem tudnék. Meg tényleg, nagyon alacsony órabérek vannak mindenhol, nekem meg azért ennél több kell. Beláttam, hogy anyának igaza van, és nem tarthatom meg a babát. Mondta, hogy segít mindenben, már voltunk orvosnál is. Tegnap próbáltam beszélni a barátommal erről és nagyon rosszul végződött. Nekem esett, hogy azt sem tudom, mit akarok, és egy anya nem így viselkedik, meg hogy a pénz nem minden. És ő már beszélt a nagybátyjával is, aki alkalmazná futárként és a borravalót megtarthatná (pizzázója van), az egyetemet meg folytatja levelezőn... De egy kisbabát nem nevelhetünk fel borravalóból... Meg nem úgy akarok kisbabát, hogy közben minden másról lemondok, és pénzem sincs. Hanem tényleg élvezni akarom az életet, anyaságot. Szóval összevesztünk, aztán ma már írt, hogy sajnálja nagyon, beszéljük meg és megoldjuk. Ő mindig optimista, és mindig mindent megoldana... De itt csak egy megoldás van, és ezt nem fogadja el. Délután is csak azt hajtogatta, hogy majd megoldjuk, és minden rendben lesz. De én nem akarok még gyereket, nem akarom feladni az életemet, a jövőmet.

Őt nagyon szeretem, nem akarok szakítani. De kikészít, hogy nem érti meg, nem akarok még kisbabát. Pedig anya szerint már ennek az egy érvnek is elégnek kéne lennie. Vagy hagyjam lenyugodni, hátha elfogadja magától a tényeket?