Introvertált anyukák, vagy akik csak simán szeretnek egyedül lenni: válaszolnátok?
Nem is tudom, hogyan tegyen fel a kérdést. Van egy másfél éves kisfiam, és introvertáltként néha szenvedek attól, hogy nem tudok elég időt egyedül tölteni. Nem azt szeretném kérdezni, hogyan oldjam meg, hiszen kb. egyértelmű: bárminemű segítség, aki vigyáz a lurkóra, amíg én egyedül vagyok. Nos, ez nehezen megy, kevés az ilyen alkalom/személy, aki tud segíteni.
Inkább azt szeretném kérdezni, hogyan élitek így meg az anyaságot?
Amikor rossz hangulatban vagyok, egészen elkeseredem, hogy talán mégsem kellett volna gyereket vállalnom, bármennyire is szerettük volna, hiszen megrémiszt a gondolat, hogy állandóan velem lesz. Hogy mindig itt lesz, beszél, hogy menni kell különféle társaságokba vele, hogy szülőire járok majd, pedig nagyon nem szeretek emberek között lenni.
Számomra nem elég, ha az alvásidejében töltődöm, vagy igazából ha heti egy teljes napom lenne csak magamra, azt sem tartanám elégnek, bár kezdetnek az is nagyon jó lenne. És úgy vélem, hogy pl. ha bölcsis-ovis lesz, akkor sem lesz több időm, hiszen dolgozok, utána menni kell érte, végig emberek között leszek.
És előjönnek ilyen kérdések is bennem: Ha pedig nem szeretnék vele lenni, akkor ugyan miért vállaltam? Hát egyértelmű, hogy szeretem a fiam, és vele is szeretnék lenni. De ezt így egyszerűen nem tudom hova tenni. Nonszensz az egész.
Az elkeseredett, sötét gondolatokkal nem tudom, hogy mit kezdjek.
Ezek szerint az introvertált anyukák sosem lehetnek teljesen boldogok? Változni fog ez?
Mesélnétek, ti hogy vagytok? Azt hiszem, inkább csak beszélgetni szeretnék a témáról, ha van, aki szívesen ír, introvertáltként.
Hát én erősen introvertált vagyok, de pont, hogy a gyerekeim társaságában imádok lenni.Barátaim nincsenek, inkább néha ez zavar, gogy bármi történik, nincs kivel megosztani. De tudom, hogy kb én alakítottam így, hisz minden egyéb kötöttség nehezemre esik. Már egy kávézás mással is, tehát nem hibáztathatok mást. Ma szülői, már a tudattól rosszul vagyok, mindenfele csicsegó anyukák, kicsit irígy vagyok, de nem is tudom miért, mert én le nem állok, ha nem muszáj, sietek haza felé. Tehát nekem ez a része a fura.
Viszont a gyerekeimből sosem elég, imádok köztük lenni. De őket nem akartam sose bezárt világban tartani, de valami retentő nehezemre esett menni emberek közé, de muszáj volt.
Én a boldogágomatvagyis annak hiányát pont abban érzem, hogy kicsit jelentéktelennek érzem magam másokkal szemben, hisz nincs ki rámnyissa az ajtót vagy telefonon felhívjon. De mint írtam is, én alakítottam így. Meg a fene nagy büszkeség. volt egy barátnő, megbéntott, kizártam. Hát ez van, ilyen vagyok.
Én szó szerint rosszul vagyok az emberektől, sajnos. Akiket nem ismerek, azoktól meg félek is. Kifele csak annyi látszik ebből, hogy sündisznóallásba vágom magam. Bele voltam betegedve, amikor a védőnő jött az otthonunkba. Úgy éreztem, mint akire rátörik az ajtót és megerőszakolják. ;( Nagyon rosszul élem meg, ha valaki úgy jön hozzánk, hogy nem én hívom meg. ;(
A védőnő javasolta, hogy vannak ilyen baba-mama foglalkozások és menjünk néha ilyen helyre, de képtelen vagyok. Ettől pedig szar anyának érzem magam. Imádom a fiúnkat, mindenki csak dicséri, hogy milyen kiegyensúlyozott és mosolygós gyerek. Csak az anyja ilyen csődtömeg. Nem tudom mi lesz akkor, amikor majd tartani kell ilyen szülinapi zsúrokat a bölcsis, ovis társainak. Még csak fél éves, de már most félek.
Kb mintha rólam írnál.Én most hogy már közeleg az oviba beíratás kezdek aggódni, hogy ezután kell szülőértekezletre járni,meg néha beszélni más szülőkkel.Nagyon nem várom.De párom szokta mondani, hogy rólam senki se mondaná meg, hogy mennyire utálok emberek között lenni, mert annyira jól kommunikálok és alapvetően barátságos is vagyok.
Valamennyit edződtem a lányom mellett.2 éve orrba szájba együtt vagyunk, mert nincs közel élő nagyszülő illetve mindegyikünk részéről már csak a nagymama él,ők viszont még aktív dolgozók így csak magunkra számíthatunk.Párom pár havonta hetekre elutazik, így aztán szó szerint kettesbe vagyunk a gyerekkel.Önmagában a lányom nem zavar.Az, hogy játszani kell vele vagy ezt azt csinálni, szerintem ahogy nő úgy majd magamra is több idő marad.Addig meg a vele töltött időt élvezem.Ha alszik meg csak azzal foglalkozom ami engem érdekel, akkor is ha megy a ház.(ebből szokott néha káosz lenni, de lecarom)Nekem több mint 2 év után most van olyan, hogy azt érzem szeretnék végre 2 napot csak úgy elmenni világgá és magammal foglalkozni viszont a lelkem mélyén azt is tudom,érzem hogy nem bírnám jól érezni már magam annyira belenőtt az életemben a mindennapjaimba a lányom.Úgyhogy nagyon fura kettősség van bennem.:)
Köszönöm, hogy ennyien írtatok! :)
Úgy látom, mégis csak nekem van a legtöbb "bajom" a gyermekemmel :) Most mosolygok rajta, meg jól esik olvasni, hogy vannak más anyukák hasonló problémákkal, de amikor érzelmi gödörben vagyok, nem tudom, ez mennyit fog segíteni. Meglátjuk.
Én is félek a zsúroktól. :D
Kiderül, nálunk mi lesz a szokás.
Bár én azt hiszem, az ilyen néha-néha előforduló banzájokkal nincs baj, az jobban fog zavarni, hogy mondjuk minden nap átjön valaki, mondjuk a fiam legjobb barátja. De ez a jövő.
A férjem segít, csak számomra nem eleget. Vagy azért, mert nincs ideje (munka), vagy azért, mert ha itthon van, akkor végre hármasban próbálunk lenni, vagy azért, mert neki is vannak olyan dolgai, amikor nem lehetünk együtt, vagy csak idővel. Pl. begyújtani a kályhában elég veszélyes egy kisgyerekkel. :) Olyankor megint csak én vigyázok rá, ami érthető. Vagy favágásnál. Stb.
Nagyszülők távol, de néha-néha kaphatóak. Olyan típusúak, hogy ha kell a segítség, szóljak, jönnek. De maguktól csak úgy nehezen. Tehát pl. orvoshoz el tudtam menni, de ha azt mondanám, hogy Mama, kérlek játssz az unokáddal, amíg én olvasok nyugiban, hát, nem tudom, mit szólnának. :)
Igazából úgy mélyen senki nem érzi át a problémámat, hiába támogatók, kedvesek, ezt nem érthetik. A férjem sem rajong a nagy bulikért, de közel sem introvertált.
Valahogy én is úgy képzeltem el, hogy majd a kis családommal kialakítunk egy belső világot, hogy majd a férjemmel, gyerekekkel elmegyünk együtt kirándulni, elvonolunk, társasozunk, és a nagy nyüzsiből kimaradunk, amennyire lehet. De valahogy most csak a bezártságot érzem, és hogy nem tudok kiszakadni.
Bevallom, egyelőre úgy látom, nem is lesz több gyermekem. Ennek más oka is van, de erősen közrejátszik, amiről most írtam.
Emiatt a bezártság-érzés miatt én elmentem baba-mama klubba. És meglepően jó volt, mert ért más inger, és igazából normális anyukákkal találkoztam. No meg könnyű a gyerekre fogni, ha nem akarok beszélgetni, hiszen óvom, hogy ne essen le valahonnan pl. Egy ideig ez abszolút igaz is volt, csak aztán ő is ügyesedett, és nem lett volna fontos mindig mellette lennem... Viszont nem mentünk túl sűrűn, és nem is néznek csúnyán, ha nem megyünk... és nincs kötött idő, bármikor eljöhettünk... Szóval ez bizonyos szempontból jó volt, de rájöttem, hogy nekem nem kifejezetten a bezártsággal van bajom, hanem hogy egy állandó társsal vagyok bezárva.
Kicsit nehezíti a dolgokat az is, hogy 2,5 éve költöztünk ebbe a városba, ami nem is túl nagy. És ugye még ott tartok, hogy kialakítom a kis dolgaimat... egyáltalán melyik boltba menjek, megismerkedni az eladókkal, hol érzem jól magam, hol van olyan, hogy a képembe másznak... :)
Az, hogy nem viszed/vittétek a gyerekeket nyüzsgő helyre, szerintem nem baj, ha alapvetően nem korlátoztátok őket. Nekem úgy tűnik, hogy normális gyerekeitek vannak :) ezt most értsétek jól. Szóval vannak barátaik, életük, nem sulykoltátok beléjük, hogy jajj, de rossz az emberek között. Így aztán szerintem senki sem sz@ranya. :)
Köszönöm, hogy írtatok!
És előre köszönöm annak is, aki csak azután fog írni.
:)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!