Kisbabával válás? Vagy a család mindenáron?

Tavasszal született meg a kislányunk, most lett 5 hónapos. Imádom, bármit megteszek érte és tényleg úgy érzem, hogy ő adott értelmet az életemnek, hiába voltam előtte is sikeres az élet más területein. Viszont a férjemmel a pici születése óta rengeteget vitázunk... Vagyis már terhesen kezdődött, hogy sok helyre nem akart elengedni, egyszer be is zárt a házba. Akkor nagyon összevesztünk, utána nyugi volt hetekig, bocsánatot kért. Majd kezdődtek a mostani cirkuszok.

Mindenbe beleköt, beszólogat, hogy én semmit nem csinálok, minek megyek ide, vagy oda, miért beszélek pl. az anyámmal. Ugye nincs annyi bevételem, mint amikor dolgoztam, ezzel ő is tisztában van. Vannak tartalékaim, de pl. ami pénz le van kötve, ahhoz nem nyúlok egy mozi, vagy kozmetikus miatt. A szülés után kértem tőle pénzt, mert mentem fodrászhoz, mire közölte, hogy nem ad. Mikor kérdeztem, hogy miért, annyit válaszolt, hogy "mert nem". Ezután újra elkezdtem dolgozni, bejárni az irodámba (nyilván nem napi 8 órában) és ezen még jobban kiakadt. Komolyan, már gyomoridegem van, ha megáll a ház előtt, vagy hallom, hogy jön befele... Legszívesebben összepakolnám minden cuccát és kiraknám a bejárathoz, hogy menjen Isten hírével, ahová akar.

Csak közben itt van a pici, nem akarom tőle elvenni az esélyt, hogy családban nőjjön fel... Mindenki (a családom, barátnőim) mondja, hogy itt vagyok fiatalon, szépen, csinosan, akár minden ujjamra találhatnék valakit, aki szeret és megbecsül, nem pedig tönkretesz. De az a valaki mégsem a lányom apja lenne, nem tudom, mennyire vennénk ezt könnyedén.

A férjemmel már próbáltam beszélni, néha csak kiröhög, hogy én reagálom túl, máskor meg ígérget minden változást, aztán 1-2 hét múlva kezdődik minden újra.