Ugy érzem nem bírom tovább. Mas is volt így? Valami baj van?

Ikreim vannak 6 hónaposak. Állandóan nyuszognek, sírnak, szenvedve nyognek a jatszoszonyegen, tápszeresek, de nem esznek meg mindig ugyanannyit, amivel nincsen baj de nyilván elobb lesznek éhesek... Hozzátáplálást csináljuk mar de igy egy étkezés 1,5 ora a ket gyerekkel. A gyerekek apjaval nem vagyunk együtt kb. 4 hónapja. Anyáméknal lakunk, anyam sokat segít, de bele is szól dolgokba, amiket ha fel hozok akkor max megsertodik, ha en szerintem ezt máshogy kéne. A babakocsiban elvoltak 5 hónapos korig addig a seta volt a mentsvaram de mar ott is felebrednek max egy ora után, múltkor rohantam haza mert mindkettő sirt torkaszakadtabol, lehetőség szerint felváltva alszanak, kivéve éjjel, de az éjszakát nem alusszak végig, 3-4 ébredés garantált. Borzalmas anyanak erzem magam egy csodnek. Vágyom arra hohy szabad legyek kicsit elmenjek, de amikor ezt mondom senki nem ert meg, a gyerekek apja szerint anya vagyok ne vagyjak szabadidore, a láthatas alatt is végig velük vagyok, mert félek hogy nem tudja ellátni a két gyereket órákig egyedül... A szabadidőm a kutya séta ha elalszanak a gyerekek illetve vezetni tanulok. Nem ilyen életet akartam. Tudtam nem lesz könnyű de nem tudtam hogy nem lesz a gyerekek apja velünk, es gyerekként erzem magam itthon anyaekkal. Mintha en csak egy nagyteso lennék, az anyam meg a gyerekek anyja... Neki több türelme van mint nekem. A gyerekek nem alszanak maguktól altatni kell őket mar ha elalszanak egyáltalán, mert napközben összesen 2-3orat alszanak részletekben. Úgy érzem az elmúlt fel ev alatt oregedtem 10 évet minimum.. Anyám szerint folyamatosan csak panaszkodom es nekik sem jo ezt hallgatni. Illetve, hogy akkor minek kellezz nekem gyerek... Pláne 2...az ikrek spontán módon fogantak, es nem fogok megolni ket gyereket, de egyet sem na mindegy. Mindennap azt várom hogy mikor lesz már könnyebb de ez nekem csak nehezebbnek tűnik..