Mit csinálhatnék a babánkkal, ha kikészít, de bűntudatom is van? Ma már két szál cigit is elszívtam

4 hónapos a lányunk, ő a második gyerekünk.

Az első kislányunkkal minden jó volt, szinte tökéletes. Könnyű volt a terhességem, a császár sem viselt meg és nem volt problémás babaként sem, most sem az (4 éves). Sosem sírt szinte, elvolt bárkivel, volt normális baba nélküli "én-időm".

A második babánk pedig borzalom, szörnyű vele. Senki nem vigyázhat rá rajtam kívül (a nagyik sem, a férjem sem, pedig őket naponta látja születésétől kezdve). Nem tudok tőle szinte semmit csinálni, mert nagyon maximum 20-25 percet van el a pihiszékben, etetőszékben, játszószőnyegen. Csak akkor jó, ha az ölemben van, vagy mellette ülök/fekszem. Egyedül az autóban van el, amikor jár a motor, de akkor bármennyit mehetünk vele, nincs gond.

Az altatás ugyanez, míg a nagyobbik lányomnál a férjemé volt már a kezdetektől az esti fürdetés-etetés-altatás, most ez elképzelhetetlen. A kicsi már akkor ordít, ha csak próbálja levetkőztetni és vigasztalhatatlanul képes sírni még úgy is, ha már ott vagyok én is. A kiságyban alvásról álmodni sem merek, az első hónapban próbálkoztunk vele eredménytelenül... Képes volt 3-4 órán át sírni, a mi ágyunkban 5 percen belül aludni...

Már nagyon kivagyok, ma délelőtt próbáltam tortát sütni, a kicsi mellettem volt az etetőszékben, felette lógtak a játékok, folyamatosan beszéltem hozzá. Negyed óráig szépen el is volt, utána elkezdett nyűglődni, majd annyira sírt, hogy másfél órán át nem tudtam megnyugtatni. Ezzel borult a napirendünk is persze. Közben azt hallgatom anyukámtól, hogy ilyen gyerek nincsen, valamit én csinálok rosszul. A férjem nem kelt bennem bűntudatot, de látom, hogy rosszul esik neki, hogy a lánya teljesen elutasítja, egy órát nem bír ki vele (pedig nagyon jó apa, nem az a fajta, aki hazaér délután és a maradék időt a tv előtt tölti). Sok az is, hogy sehová nem tudok menni a pici nélkül, de tényleg. Mindenhová jön velem, legyen szó egy kávézásról a barátnőimmel, vagy romantikus vacsoráról a férjemmel, esetleg kutyasétáltatásról... Az első lányunkkal minden könnyű volt, most hatalmas szervezést igényelnek a legalapvetőbb dolgok is, pl hogy a körmeim meg legyenek csinálva, vagy legalább vasárnap tudjak főzni egy három fogásos ebédet.

Már teljesen kivagyok, most elszívtam két szál cigit is egymás után, pedig kb. 2 éve gyújtottam rá utoljára. Előtte sem cigiztem soha egyedül, de most úgy éreztem, hogy muszáj... Közben meg bűntudatom is van, hogy szinte menekülnék a gyerekemtől és néha azon kapom magam, hogy azon gondolkozom, mennyire egyszerűbb volt nélküle, amíg hárman voltunk. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, mert imádom és sosem bántanám, vagy mondanék neki csúnyát, de úgy érzem, hogy bármit megadnék azért, ha csak egy órára elmehetnék egyedül futni, vagy megnézni egy filmet a moziban.

Nem vagyok egyedül, mert sokszor találkozunk a barátnőimmel, kisgyerekes barátokkal, de hiányzik a felnőtt program, hogy elmehessek 1-2(-3) órára a pici nélkül...

Mit tehetnék, hogy másoknál ne sírjon?

Borzasztóan érzem magam, hol azért, mert úgy érzem, megfulladok lassan, hol meg azért, hogy nem bírom már elviselni a saját lányomat.