Érzitek néha úgy, hogy a babátok "nem szeret"?

Az én lányom az 1. naptól kezdve ilyen volt nagyon sokáig. Amikor a szülőszobán kihozták nekem, csendben volt, átvettem elkezdett üvölteni. Átvette az apja, elhallgatott. Később is ezt csinálta, ha én vettem fel, sírt. Na, gondoltam, ennyit a magzati érzékelésről. Pedig sokat beszéltem hozzá, meg mondtam, hogy szeretem, nagyon várom, stb. De úgy látszik nem ismert meg, vagy nem is értette, vagy nem vette komolyan?

Kb másfél éves korától én vagyok a mindene, imád, puszilgat, ölelget. Pedig már lemondtam róla, hogy bújós gyerekem lesz. De ha hiszti van, még mindig tud undok lenni. Ez nem azért van, mert nem szeret, de a frusztrációt még nem tudják hogyan levezetni.

Mostanában vannak ilyen gondolataim. 14 hónapos a kisfiam és újabban fene önállónak érzi magát :)) Az nem úgy van ám, hogy bármikor ölelgethetem, puszilgathatom, tol el magától, küzd hogy lemászhasson az ölemből, még morog is hozzá :)) Amúgy jókat vidulok rajta. Ha jön hogy vegyem fel (ez 90%-ban azért van hogy ezáltal elérjen bizonyos műszaki dolgokat, pl. magnó, telefon, mikrosütő, lámpakapcsoló, billentyűzet) van hogy jól megölelgetem és mondom neki hogy "most puszicsapdába kerültél", vagy hogy "Te akartál feljönni, cserébe tűrni kell anya szeretetrohamát". De már mászik is tovább, nagyon elfoglalt, nem ér rá holmi érzelgősségre :))

De komolyra fordítva, tényleg vannak olyan gyerekek akik kevésbé igénylik a gyakori tesi kontaktust. Anyum szerint én is ilyen voltam és tény hogy felnőttként sem vagyok egy bújós cicamica. Ill. olvastam hogy egy éves kor körül van egy ilyen "egyedül is meghódítom a világot" attitüdjük a kicsiknek, ami kb másfél éves korig tart, amikor megint egy szeparációs-szorongásos - anyás időszak következik.

A "hisztizik bármit csinálok" nálunk is megvan, szerintem ez direkt szivatás, látszik a huncut pofiján hogy marha jól szórakozik ahogy erőlködök :) Ilyenkor észbe kapok és abbahagyom a küszködést, úgy teszek mint aki nem figyel rá és elég gyorsan abba is hagyja a tobzódást.

Dettó, mint a 2. válaszoló!!!:)

Már kicsinek sem tűrtem, hogy öleljenek, pusziljanak és ez ma is így van(de biztosíthatlak, hogy attól még a szeretteimet imádom, mindennél jobban). Ahogy a felnőtteknél babáknál is különbözik, hogy mennyire igényli a bújást, testi kontaktust. Nálunk a férjem sem nagyon ölelős, csókolgatós, én összebújva nem is tudok aludni, hála Isten Ő sem!:) Ennek ellenére a kisfiam nagyon bújos, folyton simogat, puszilgat, na nála azért más a helyzet, őt egész nap tudnám csókolgatni, ölelgetni, de ha nem ilyen lenne is tudnám, hogy szeret(magamból kiindulva)Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy a kicsidnek Te vagy a mindene!!!

ÜDv