Miért undorodok a kisbabámtól?

Kedves véleményt nyilvánítók, akik megvetik a kérdezőt!

Van olyan mondás, hogy "soha nem mondd, hogy soha!"

Én is jártam hasonló cipőben. Sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem. Sajnos a férjem volt olyan hü**e, hogy pár hetes volt a babánk, elmesélte, hogy az első nagy szerelme, akivel itt élt ebben a lakásban még szűz volt, mikor ők összejöttek, de aztán kidobta, mert rajta kapta őt egy másik pasassal az ágyban, és meg is kapta a büntetését, mert nem lehet gyereke. Ettől olyan iszonyatos depresszió jött rám, hogy úgy éreztem, hogy az egész csak egy színjáték volt, feleslegesen hoztam áldozatot a babáér, feladtam az életemet, a munkámat, mindent, ráadásul a testem is le van lakva. Hogy engem nem is szeret, csak egy pót vagyok. Hogy neki csak a gyerek kell. Mondtam is neki, hogy vigye, és hívja fel a nagy szerelmét, és neveljék fel együtt. Ki is mentem a lakásból, beültem a kocsiba, és azon gondolkodtam, hogy egy fának hajtok. Sokáig kínoztam magam, és egy ideig nem is éreztem semmit a baba iránt sem. Szörnyű volt. Csak mint egy gép, megetettem, átpelenkáztam és letettem, és néztem csak ki magamból. Párom észre vette, hogy baj van. Nagyon sokat segített. Ma már nem értem, hogy tudtam olyan lenni. Szégyenlem is magam. Mára már imádom a kicsit, nem hagynám el soha.

Nem tudom megérteni, miért kell pocskondiázni valakit, aki segítséget kér.

Az érzéseiről nem tehet az ember, a viselkedésén sokat tud változtatni és idővel az érzések is átalakulnak, változnak.

Mi éveket vártunk a babára (15 hónapos most), végül az első lombik sikeres is lett. Én élveztem nagyon, hogy a pocakban van, azt hittem fel vagyok készülve arra, ami majd jön. Mekkorát tévedtem. Sem arra nem lehet, hogy milyen nem aludni (előre pihend ki magad, mekkora hülyeség), sem arra, hogy pontosan mit is jelent, hogy az életed megváltozik örökre, innentől kezdve nem csinálhatod akkor és azt, amit akarsz - hiába próbálsz tudatosan felkészülni, amikor benne vagy, az teljesen más. Nekem mondjuk gyerek sem volt soha a közelemben, tehát még így sem volt tapasztalatom.

Császárral szültem, a férjem bejöhetett. Persze elfelejtették behívni időben, majdnem lemaradt. A fiamat egy pillanatra hozták oda, hogy pusziljam meg, semmit nem láttam belőle. Azt hiszem, ez az én esetemben nagyon sokat számított. A császártól olyan fájdalmaim voltak, mint még soha, amikor behozták, nem tudtam megfogni sem, arra voltam képes, hogy erősen kapaszkodva ülni tudjak az ágy szélén. Tök bénán láttam el szerencsétlenkémet. A szoptatás nagyon nem ment, úgy préseltek tejet a bedurrant mellemből (alapból is csomókra hajlamos, műtöttek is emiatt), hogy azt hittem bepisilek. Jó sebes is lett, nem akart gyógyulni. A nagy melegtől sokat aludt, besárgulva adták haza. Egyre sárgább lett (valószínű nem evett eleget), végül kórházba kerültünk. Én naiv azt hittem, ez lesz a jó megoldás. Nos, életem legpokolibb hete volt, mikor hazajöhettünk, ha felsírt gyomorgörcsöt kaptam, hogy ébren van. A kórházban nem a babával lehetett aludni (nála csak székek voltak), hanem a folyosó végén, ahová utánad jöttek, ha sírt. Senki nem lehetett ott, így egyedül maradtam az ismeretlen helyzetben. Nem tudtam aludni, enni, és élveztem a szobatársak megvetését, a hátam mögötti sustorgást. A legrosszabb, hogy a szoptatás nem ment, a gyerek éhezett (mint utólag kiderült) én pedig egyre dühösebb lettem rá. Persze akkor is tudtam, hogy ez nem normális dolog, de teljesen ki voltam készülve. Plusz amúgy is robbanékony és idegbeteg természet vagyok. Sajnos nem bántam mindig olyan finoman a babával, mint kellett volna (nem bántottam/ütöttem vagy ilyesmi), nem beszéltem szépen vele. Úgy éreztem, ha normálisan enne, elkerülhetnénk végre onnan...

Úgy lefogytam az 1 hét alatt, mintha terhes sem lettem volna, tejem alig, baba tápszert is kapott, pedig nem akartam soha, csődnek éreztem magam. A férjem is és én is elég rosszul viseltük a dolgokat. Etetések alatt gyerkőc üvöltött, rúgkapált, persze mérjük mindig x percig egyen...

Persze, hogy visszatükrözött engem. Én síkideg voltam, hát ő is. Nagyon akartam a szoptatást (de talán mégsem), próbálkoztam sok mindennel, győzködtek is, hogy nem leszek rossz anya attól, ha tápszeres lesz a gyerek, végül teljesen az lett - bár kaptunk egy kevés tejet.

A legrosszabb az volt, hogy nem éreztem semmit a fiam iránt. Semmit. Ezt még leírni is borzasztó, érezni is az volt. Mindenki azzal jön, hogy mikor az ember meglátja elönti a szeretet, meg ilyenek. Nálam nem volt ilyen. A férjemmel ezt meg tudtuk beszélni, nagyjából ő is így érzett. Én arra vártam, hogy majd a baba megnyilvánulásaitól megváltozom, ő viszont semmi olyat nem produkált-mekkora barom voltam, ugyan mitől lenne vidám és jókedvű egy epebeteg/fagyos arckifejezésű anyától. Úgy gondolom, biztos depis voltam, vagy a pajzsmirigy betegségem következtében (endokrinológus mondta, hogy van ilyen), vagy mert szörnyeteg voltam, nem tudom. Volt, hogy ha nem bántam finoman a babával, pofon vágtam magam, mert hogy hogyan tehetek ilyet (ismétlem:nem bántottam).

Aztán itt van anyukám. Ő roppant jól tudott bánni a babával, míg én sehogy. Nekem semmi ötletem nem volt, hogy mit kezdjek vele. Úgy éreztem, ki kell húzzam 2 etetés/ébrenlét között az időt és a percek csigalassúsággal teltek. Féltékeny voltam rá eléggé. Észrevette, hogy gond van, gyanakodva kérdezte, hogy szeretem-e a gyermekem. Én bevallottam, hogy még nem, persze nem értette meg, ugyanazon az állásponton volt, mint pár kommentelő, hogy lehet, hogy nem, de hiszen az én vérem, stb. Érzelmileg nem segített, viszont óriási lelkifurdalást okozott. Volt olyan is, hogy úgy éreztem, elmegyek. Felneveli az apja. Aztán nem tudtam megtenni vele, hogy elhagyom (engem az apám hagyott ott). Éreztem olyat is, mint te, hogy ha újra kezdeném, nem csinálnám.

Nem tudom, hogy bármi, amit írtam, segít-e neked. Én végül nem mentem orvoshoz, pedig biztos kellett volna. Ma már más a kapcsolatom a fiunkkal, mindketten változtunk. Minden éjjel elmondom neki, amikor alszik, hogy anya nagyon szeret. Remélem, hogy nem lesz semmi maradandó a rossz hónapokból.

Amúgy rettegtem/ek a vele járó felelősségtől, de ezt is csak akkor tudtam meg, mikor már itt volt. Még az éjszakáktól is féltem, hogy mi lesz, ha nem tudom kezelni a helyzeteket.

Biztos jut még eszembe valami, nagyon kavarognak a gondolataim. Bocs, hogy ilyen hosszú lett.