Miért undorodok a kisbabámtól?

Istenem, mennyi álszent ember van itt!!!

Az ember már egy anonim oldalon sem kérhet segítséget?

Ha igazán rossz anya lenne a kérdező, akkor nem tenne itt fel kérdést, hanem ráhagyná a nagyszülőkre, ő pedig élné tovább a megszokott életét.

De nem, a kérdező nem érzi így jól magát, változtatni szeretne.

Erre ti belerúgtok, hagy szenvedjen még jobban és veritek a melletek, hogy bezzeg ti milyen fasza anyák vagytok, mert szarrá olvadtok egy kisbaba láttán?

Az ilyen válaszolónak se lennék a gyerek helyébe.

Kérdező remélem nem vetted a szívedre a sok rosszindulatú választ!

Az anyaság érzése nagyon sok embernél nem alakul ki rögtön, ez egy folyamat.

Nekem pl. több hónapba telt mire igazán éreztem, hogy szeretem a lányom, de a mai napig nem vagyok úgy vele, hogy olvadozok és minden pillanatomban ő jár a fejemben.

Anya vagyok, de emellett nő és ember is különféle igényekkel.

(jöhetnek a "szuperanyák" lepontozni)

Első hetekben én is megrémültem attól, hogy nem érzek semmit a baba iránt. Mondjuk én nem undorodtam tőle, csak magamtól, folyton az járt bennem, hogy mennyi áldozatot kellett hoznom, és nincs érte semmi. Majd jött egy olyan fázis, hogy meg akartam halni. Közben bántott a lelkiismeret. Törődtem a babával, de csak kötelességből. Aztán mikor a párommal megbeszéltük a dolgot, többet volt velünk, és megláttam ahogy imádja a babát, elsírtam magam, és hirtelen olyan érzés volt, mint mikor szerelmes az ember. Beléjük szerettem újra. Nekem szerencsém volt, mert beszéltem szakemberrel, kezdődő depresszióm volt.

Szerintem a legnagyobb baj az, hogy nincs melletted a párod. Ha két három hét múlva sem múlik el ez az érzés, keress szakembert. Később, ha nagyobb lesz a kislány, pokolian fog fájni, és utálni fogod magad azért, hogy nem tudod visszahozni ezt az időt, és nem tudod már másképp csinálni!

Fontos lenne, hogy a terhesség alatt is így érezted?

Egyébként egy fontos momentum elhagyta a szádat, illetve a billentyűzetedet: valaki azt írta a szomszédok felnyomhatnak és a gyámügy elveheti a gyereket. Te erre azt írtad: Azt próbálják meg. A másik hogy aggódsz ez a probléma miatt, azt akarod megváltozzon. Ezek mind a ragaszkodás valamilyen formái. Én is javaslom hogy szakembert keress fel.

AMikor pedig alszik a babád, ülj le az ágya mellé és nézd, képzeld el hogy örökbe adod és soha többé nem látod. Idővel lesz másik gyermeked, de az ő hiányát, az általa hagyott űrt semmi sem fogja soha többé pótolni. Ha ezeket végiggondolva, még mindig üres a szíved, és a szakember sem tud segíteni, akkor tényleg elgondolkoznék az örökbeadáson. Sokan várnak ilyen pici babára.

Esetleg ha vállalja, akkor a nagymama is lehet a gyám.

De együtt kell élned egy életen át a gondolattal, hogy elhagytad az elsőszülöttedet.

Az egytemet gyerek mellett is be lehet fejezni.

A modellkedés pedig csak egy felszínes, hazug világ. Tudom mert én is csináltam.

Milyen világ az ahol csak 10 kg sminkkel vagy szép, és ahol 36-os cipőbe kell nyomorítanod a 39-es lábadat. Ahol nem nő vagy, hanem a szerződés TÁRGYA?

Tényleg nemesebb ez mint a baba nevelése?

Minden jót kívánok nektek az életben!

39-es,

Neked fogalmad nincs arról, hogy mi az a depresszió. Ez egyrészről örömteli, mert szerencsés vagy, hogy sem Neked, sem semmilyen ismerősödnek nem volt, de nagyon gáz, hogy így beszólsz valakinek, aki segítségre szorul.