Voltatok már néhány hónapos gyerek mellett a párotokkal mély ponton? Megoldódik ez később vagy ez nem természetes és csak rosszabb lesz?

Köszönöm, hogy írtál!

Így utólag féltem, hogy elég zavarodottra sikerült a kérdésem és csak lehurrogást fogok kapni.

Nagyon jó rálátásod van a helyzetemre vagy csak pont beletrafáltál, de tényleg magamban folyton viszakozok és érveket sorolok fel, hogy miért ne menjek. Ellene pedig csak egy érvem van: nem vagyok boldog.

Nagyon furcsa is a mi kapcsolatunk. Hibáztatom magamat most, hogy nem gondoltam át jól amikor ekkora felelősséget vállaltam rá építve. Az ő jellemében hatalmas a kettősség. Egyszer nagyon úgy viselkedik rövid időre mint egy herceg és az idő többségében szinte elnyom. Én nem voltam 50 kg amikor megismerkedtünk de folyton azzal viccelődött, hogy dagi vagyok. Én pedig elhittem. Nagyon erős nőnek gondoltam magamat mielőtt nem ismertem meg és minden vágyam az önnállóság volt. nem tartottam attól ha valakivel beszélnem kellett vagy bármi. Eléggé központi személyiség voltam egy társaságban. Mostanra az ellentéte lettem a régi önmagamnak. Nem tudok egyedül dönteni, félek ha egyedül kell valamit elintéznem. Mikor meghíztam terhesen visszanéztem a régebbi képeimet és akkor szembesültem azzal, hogy nem hogy hasam nem volt de még befelé is görbült úgy kiállt a csípőcsontom. Én pedig folyton takargattam, hogy milyen húsos...48kg-al... Rengeteg olyan fiúnak tetszettem akikről sok más lány álmodott és minidg volt sok testrészem amit nem szerettem magamon, de mióta ismerem azóta 2x annyi lett. Nem igazán tudok mellette emberileg érvényesülni mert csúnyán mondva belém nevelte a tétlenséget. Mióta szültem rengeteg striám van és 28 kg ledása után is még van rajtam 2 felesleg. Engem zavar és elfedi a ruha..de nem tudnék senkivel sem olyan bizalmi helyzetben kerülni rajta kívül, hogy láthassa. Emiatt pláne nehéz elképzelnem, hogy akár évek múlva is én megtalálhatnám az igazit, amennyiben ő nem az.Reálisan végiggondolva nincs arra lehetőségem, hogy egymagam biztosítsam azt az életszinvonalat a kislányomnak amiben élünk és amiben midig is éltem én is. Szüleimmel együtt lakni nagyon kemény dió. Sokkal rosszabb lenne a mindennapos hangos civódást hallgatnunk és részt vennünk az ottani élet problémáiban is minthogy kb folyamatosan egyedül vagyunk itt a kicsivel. nekem sajnos nincs erőm a szüleimhez. Mikor hozzájuk megyünk akkor természetesen szívesen megyünk és szeretem őket, de nagy előkészületet és erőlétet igényel nem pedig kikapcsolódást és pihenést. Egyszer mikor összevesztünk akkor azt is mondta a párom, hogy akkor ő elmegy és fizeti a lakást nekünk meg ilyenek. Én viszont ezt nem szeretném, mert ígyis hozzá tartoznék miközben jó pofát kéne vágnom ahoz ha majd ő mással fog élni meg elfogadni. Ezért mondom hogy nagyon nehéz és jelenleg csak 1 dolog hozhatna boldogságot, ha megoldódna a kettőnk közötti feszültség és boldog családban élhetnénk mindhárman. Én ráadásúl nem tudom, hogy milyen lehet apa nélkül felnőni, de igazságtalannak tartanám a lányommal szemben ha önzőségből elvenném tőle ezt a lehetőséget. Ezzel szemben pedig ott lebeg a szemem előtt, hogy ha évek múlva ugyan ide juthatunk vagy vég? ae lehet.Akkor egy már kialakult családi kapcsolatból kell kiszakítanom a gyereket... Örlődök nagyon-nagyon! próbálom magammal megbeszélni a dolgot, de az a baj, hogy nem csak rajtam múlik. Attól még, hogy én szeretném ha máshogy lenne nem lesz másképp ha ő nem szeretné. De nem tudom, hogy mit szeretne. Viszont mind a kettőnknek nagyon sok változásra szükségünk van a másikkal szemben. Nyilván szuper lenne ha képes lennék szó nélkül egy mosolygós angyalkává vállni és hirtelen minden rossz tulajdonságom elillanna hogy kezdeményezzem a nagy ,,változást". Viszont egyenlőre örülök ha nem bőgök éjjel nappal. Folyton fáradt vagyok és akkora ürt érzek és reménytelenséget hogy nem tudok erőt venni úgy magamon, hogy nincs is miért. A szüleim felé épp ugyan úgy nem mutatom ki mint bárki más felé aki lát, mert könyebb mosolyt eröltetnem feléjük mint megmagyarázni miért sírok,de ez is rengeteg energiámba kerül. megtenném az első lépést, ha cserébe megölelne és érezném hogy fontos vagyok és van aki szeret. Egyszerűen csak hiányzik a törődés. amikor láttam, hogy örül mikor megszületett a kislányunk azt hittem, hogy ez már mindig így lesz, hogy mi már örökké együtt leszünk és mindig szeretni fogjuk egymást. Hát ez az...lemondtam róla miközben reménykedem, hogy lesz még másként:(

Huu hát megmondom őszintén, hogy most rá kellett döbbennem, hogy nem tudom megmondani, hogy mi voltunk-e valaha igazán szerelmesek andalogva stb...Néhány pillanat ki nem mondott szavakból meglepetésekből van emlékem amikor elnyomva még azt az érzést is amikor kimondanád a másiknak hogy mennyire szereted nyugtázod magadban, hogy ez most jól esett... Én ismerem már és tudom hogy azért mert eszméletlenül hangulat ember. Ha valaki megbántja akkor rajtam tölti ki. Ha felidegesítem valamivel akkor olyan dolgokat tud mondani amit ép ember nem tudna kiejteni a száján...ha most elsorolnám miket modott vagy tett már akár velem is akkor csak azt az oldalát ismernétek ami a rossz. De abból a nagyon nagyon kevés pillanatból amikor tudott velem őszinte lenni és beszélgetni volt kedve akkor rádöbbentem, hogy ő nem rossz és nem ilyen. Egyszerűen csak bután csinál sokmindent és megmagyarázhatatlanul mindent félresöpörne az életéből ha egy ici-pici apró dolog felidegesíti. Az anyukája többször megjegyezte már nekem, hogy olyan rossz a természete hogy ő nem tudna vele soha együtt élni. Én emiatt nem is kedvelem az anyukáját mert ezt az elejétől fogva hajtogatta pedig nekem igazán rosszat nem tett mégis egyből egy ilyen védelmező ösztön szerű tört rám. Szerencsére már leszokott arról, hogy ezt minden beszélgetésünkhöz hozzáfűzze, de rányomta a bélyegét a hozzá való viszonyulásomhoz. A páromnak meg nem tudom megmagyarázni igazán miért fog el nyomasztó érzés ha nagy ritkán meglátogat minket.Szerintem a párom igazán ki sem tudja mutatni az érzései egy részét mert most is igen...nem jött haza és nem állunk szóba...mégis hazafelé hozott nekem reggelit amit lerakott a pultra pedig fogyózok és tudom hogy sajnálja hogy sanyargatom magamat. Viszont ő utálja a túrósrétest a mazsola miatt...nyilván nem a 7 hónapos kislányunknak vette. De mindig akárhogy is összeveszünk mindig valamit vesz nekem mintha ezzel neki ki lenne pipálva az hogy gondolt rám...Pl volt hogy rengeteget veszekedtünk amikor ez az egész elkezdődött és tudta hogy tetszik az új stokke babkocsi és hetekkel később derült ki hogy lerendelte mert bosszankodott, hogy később fog ideérni nem pedig a gyerek névnapjára.Aztán elmondta hogy úgy szerette volna átadni, hogy titokban felállítja a gyerekszobába és utána mikor benyitok majd meglepődök.

Nah most képzeljétek el azt az embert aki rengeteget dolgozott azon hogy örömet okozzon nekem aki a gyerek születése után folyton ölelgetett miközben 25 kg-al több voltam mint aki meg sem szült egy ideig és azt mondta hogy ő most nagyon boldog mert úgy érzi mindene megvan... ugyan ez az ember azt mondta nekem amikor terhességem alatt a néhány befogadott kóbormacskánk alomjától a szagától éjjel nappal hánytam és megkértem hogy ajándékozzuk el mert ő sosem tudott otthon lenni én meg nem tudtam foglalkozni velük és marha sok volt a gond..és mit mondott? hogy a macskák a legfontosabbak..mire én: fontosabb mint a gyerek? erre ő, hogy igen ha a macskákon múlik akkor inkább megölné a gyereket...

Közben meg imádja a kislányát. Szóval egyszerűen érthetetlen ez a hatalmas kontaszt! És mp-enként vált. Minta skizo lenne...persze mindig van egy kiváltó ok de mindent túlreagál. tudom igen nem csak ő a hibás a kapcsolatunkban mert érzem hogy mostanában szinte mindentől sírnom kell és ezt is szar lehet látnia. Hát leírhatatlan mennyire furcsa a természete. Mikor találkoztunk ő azért maradt velem mert egy másik lányt szeretett aki csalta és kb velem felejtette el...De találtam néhány régi msn-es beszélgetésüket és nagyon rosszul esett hogy velem soha nem beszélt olyan tisztelettudóan mint vele. Akkor engem soha nem is szeretett??? Annyi bennem a kétség, a kérdés...MINDEN!

Ebben az esetben ha könyebb lenne külön hát bevallom a könyebb utat választanám. Szeretem, de nem tudom miért. Minden amit felsorolnék az igazából nem valós! Szeretem azért mert...lehet valakit azért szeretni mert néha kedves volt velem? lehet ez érv? Nem akarom tényleg leírni bármennyire is kikívánkozna belőlem, hogy mennyi megalázó dolgot csinált velem és én mégis mindig szerettem. Nagyon hisztis vagyok mostanában mióta a gyerek megszületett. Közben én most fogok államvizsgázni, csinálom a szakdogámat, vizsgázgatok és ő folyamatosan megjegyzést tesz arra, hogy butának tart miközben én vagyok az egyike annak a maréknyi lánynak aki ilyen erős szakot választott és aki magamögé utasítja az összes fiút ami szerintem nagyon gáz rájuk nézve... Ilyenkor nekem folyton az az érzésem, hogy irigy hogy nekem pont a matek ami fekszik. Hát most mi mást mondjak? Ez is megint olyan értelmetlenre meg hosszúra sikerült már megint. Köszi hogy egyáltalán a fáradságot veszitek elolvasni. Már ezer vitánál bebizonyosodott, hogy bármikor képes dobálózni a szavakkal. Mikor egyik őszinte beszélgetésünk volt megkérdezte miért nem akarok hozzámenni. Én pedig elmondtam, hogy azért, mert folyton szakítunk és ő simán rámondja amikor azt modnom hogy megyek, hogy ,,MENJ!". Ő pedig erre mit válaszolt? Azért mert ilyenkor tudja, hogy még ha el is mennék rövid időn belül visszamennék...Nagyon rossz érzés, mert ő az egyetlen ember aki tényleg mindent tud rólam. Pontosan úgy ismer mint én magamat. Nincs olyan dolog ami kínos lenne előtte. Nincs még egy ilyen ember a környezetemben rokon sem. Szeretném ezt az őszinte beszélgetést megejteni de most nincs abban a hangulatban...legutóbb amikor meg akartam ölelni és kedveskedni neki hangosan üvöltött és ellökött magától és durva dolgokat mondott mindezt éjszaka. Szegény szomszéd...nem tudom minek tarthat engem:s hát ezek tudatában nem merek kezdeményezni semmit. Ismerem már annyira hogy tudjam nem is ismerem igazán...