Mit lehet tenni akkor ha úgy érzem, hogy a gyerekem nem kötődik felém és nagyon elrontottam a kapcsolatunkat?

Azt tudod tenni, hogy összeszeded magad és mostantól foglalkozol vele érdemben.

Az 5-ös, ha durva is, de az igazat mondja. Biztos nehéz volt, rossz helyzetbe kerültél, de ez nem ment fel téged a fiad előtt, ez a következmémye annak, hogy anyukád foglalkozott vele szeretettel, nevetéssel, jósàggal helyetted, ezért hozzá kötődik.

Ezt kell eldogadnod, hogy a viselkedésednek megvan a következménye. Az a szerencséd, hogy most még kicsi a gyereked és változtathatsz rajta.

13, nem mondtam, hogy sz*ranya, azt mondtam, nem teljesítette azr az anyai szerepet, ami szükséges ahhoz, hogy a gyereke kötődjön hozzá.

Egyébként mást is elhagynak, megcsalnak, sőt meghalt a férje, satöbbi, mégis képes olyan anyaként funkcionálni, akihez kötődik a gyereke, tehàt nem lehet mindent erre fogni.

Most el kell fogadnia, hogy elszúrta és erőt venni és változtatni a helyzeten, ennyi.

Pedig tényleg jobb lenne ha össze szednéd magad, nem rossz indulatból írták mások sem...

Nem csak te vagy/voltál/leszel ilyen helyzetben.

Nálunk 1 éves volt a gyerek mikor kedves apuka lelépett a legjobb barátja nőjével. 4 éves koráig héber hóba látogatta...na ott magyarázd el a síró gyereknek hogy miért nem kíváncsi rá a saját apja.

Mindig azt kívántam bárcsak szülés előtt lelépett volna hogy ne is ismerje a gyerek érdekében.

Szedd össze magad, az a gyerek nem tehet semmiről, szüksége van rád.

Ha nem megy segítséggel sem, mondj le róla anyád javára és kezdj új életet.

Lehet mindenkinek könnyebb lenne

12: undorító, ahogy hozzáálltok egy amúgyis nehéz helyzetben lévő anyához. Az empátia teljes hiányával. A bagatelizáló és közben hibáztató mondatokkal. Ezzel is erősítve azt a társadalmi képet, hogy egy anyának mindent el kell bírnia, mert ha nem, nem is való anyának.

Semmivel sincs másabb helyzetben a kérdező, mint egy átlagos apuka, aki jelen van a gyereke első éveiben, de mégis anya az isten neki. Aztán eltelik 2-3 év és kiderül, hogy apa az isten. Aztán jó esetben a gyerek megtanulja, hogy a szülei nem istenek, hanem esendő emberek.

A picinek meg szerencsére a nagyi biztosította a biztonságos érzelmi hátteret - igazából nem is csak neki, hanem a lányának is, időt adva neki, hogy ebből a nehéz helyzetből fel tudjon állni. Ami természetes, hogy nem megy könnyen. És az olyan mondatok, hogy "most már szedd össze magad", meg "biztos nehéz, de nem ment fel" meg "légy végre igazi anyja" stbstb nem hogy nem segtenek, de egyenesen károsak. És közben sajnos látlelete az EQ nulla társadalmunknak, aminek a tagjai az útszélén hagyják azokat, akik gyengébbek.

2 éves a kislányom, én vagyok itthon vele a kezdetektől, szeretem, mindent megtettem, hogy kötődjön. Mégsem ölel, vagy puszil meg bármikor, amikor én szeretném és van hogy egyenesen menekül a szeretgetésem elöl. Másé elöl is. (Amin amúgy nem vagyok meglepve, nekem sem a testi érintés a szeretetnyelvem, majd én ölelgetek, ha én akarok, más meg ne tapicskoljon. :D)

Szóval. Nálunk a dédi a szent, a legjobb, a szerelem, pedig nem volt olyan szoros kapcsolatuk, mint nálatok anyukádnak a gyerekeddel, sőt... 200 km-re él tőlünk 3-4 hetente találkoznak és mégis a dédi az isten. Második helyen apukám és utána anyukám (akikkel ugyanannyit találkoznak és anyukám jobban körberajongja, mégis apu a második isten).

Ezen felül pedig ha barátaink jönnek, tök változó, hogy az ülemben ül-e megszeppenve, vagy első pillanattól rácuppan valakire, aki aztán le sem tudja vakarni. Na ilyenkor én kb. mintha nem is léteznék. De ezt értsd úgy, hogy a kiszemeltnek első szóra teljesíti minden kérését, nekem meg a 15.-re sem. Onnan tudom, hogy mégiscsak vagyok "valaki" az életében, hogyha pl. megüti magát ilyenkor, akkor viszont hozzám jön.

A környezetemben mindenkinél ugyanezt látom és anyukám is mindig sztorizgat, hogy mi is ilyenek voltunk, szóval én ebből nem csinálok lelkiismereti kérdést. :)