Miért vagyok folyton dühös a férjemre? Más is volt így? Mi lett a vége?

Valahogy ki kellene kapcsolódnod. A sok stressz ami ért (írtad apukád, nagypapád) + a szülés kiborított. Olvass utána a baby blues-nak, szülés utáni depressziónak valamint a 4. trimeszternek.

Szerintem menj el egyet sétálni, levegőzni utána aludj egyet.

A férjed sokat segít, próbáld értékelni.

A babátok pici még nagyon, hagyd hogy apa a saját módszereivel kapcsolódjon.

A miénk 1,5 éves és apa is szuper 😊 de sok dolgot másképp csinál. Nálunk ő a para-Apa.

Gondolj bele, neked hogy esne ha mindenért rád szólna, ha azt éreztetné veled hogy rosszul csinálod, hogy te sz..r vagy.

Vedd az ő szemszögét is figyelembe. Ott a pici, ott vagy te szétesve, házi sárkányként, és mégis próbálkozik.

Ülj le vele, mondd el neki, hogy rosszul érzed magad, ha sír nála a kicsi. Ezt a butaságot hogy bántja a babát, mert sír stb felejtsd el.

A babát pedig korábban altasd, ne várd meg amíg túlfárad. Az első jeleknél altasd, ne az utolsónál. Később is lesz, hogy túlfárad vagy ami jó volt, nem lesz az.

Te sem vagy tökéletes és ez így van jól. Lesz fogzás, növekedési ugrás és egy csomó minden.

Én picit másképp látom. Ez ilyen fegyverként használt inkompetencia. Szinte mint aki hajt arra, hogy hát őneki nem sikerül és akkor hátha majd nem is kell.

Ne magyarázza már meg nekem senki, hogy az a hülye, aki tudja hogy lehet elaltatni és az a normális, aki direkt nem úgy csinálja, hanem inkább üvöltteti és aztán meg visszaadja az anyjának, hogy most akkor altassad el te. A legjobb, amikor ragaszkodik, hogy majd ő csinálja, de csak azért se úgy, ahogy működik, aztán lehet hallgatni az ordítást, de majd ő megoldja, de persze nem oldja meg, utána meg anya maradjon ott a feltunningolt gyerekkel és oldja meg.

És ez különösen idegesítő, mert senki se tökéletes, de egy pici babánál a vége mindig az lesz, hogy az anyjára marad és marhára nem mindegy, hogy magadat szopadod be valamivel, vagy más cseszi el neked, te meg takarítgassad a romokat.

Az én férjem is ilyeneket csinált az elején, hogy normális embernek józan paraszti ésszel felfogható dolgokat képtelen volt összerakni. Neki a guggolgatás volt a mániája. Mikor fájt a hasa, akkor egy időben az bejött. De egy idő után már nem jött be, máshogy kellett fogni, ringatni, hogy segítsen neki. De ő ezt nem fogta fel, guggolgatott vele ugyanúgy, mint egy robot, akinek csak ez a program fut, hiába csak vörös fejjel ordított, hiába mondtam neki én, hiába mondta neki anyám, az anyja is, hogy ez már nem működik, de mi igen. Mint akinek nem jutott el az agyába a dolog. És másnap guggolgatott megint. Ráadásul senki nem kérte, hogy csinálja.

Meg pl. egy időben mikor rossz alvó volt, folyton mellette kezdett csörömpölni. Két bejárat van a házba, mikor melyik mellett parkoltam le a babakocsit, mikor a sétán végre elaludt és hagytam, hogy végig aludjon abban, miközben én mást csinálok. Erre a férjem rittig mellette kezdett el öltözni, tépőzárral, kulcscsomóval zajongani, mikor bejött. Mondtam neki, hogy mikor látja az üvegajtón át, hogy ott a babakocsi, legyen már annyi esze mikor tudja, hogy felébred minden zajra újabban, hogy arréb megy 10 métert és a másik ajtón jön be és ott pakol le. Vagy jöjjön be azon az ajtón, de könyörgök, mejen már arrébb pakolni meg zajongani. Pár nap múlva a másik ajtónál hagytam a babakocsit. Mit csinál? Bejön az első ajtón és ÁTMEGY a babakocsi mellé zörögni. És még neki állt feljebb, hogy

nekem nem jó semmi, mert a múltkor azért szóltam rá, hogy menjen a hátsó ajtóhoz. Mondom igen ba meg, mert a múltkor a gyerek NEM ott volt, de most ott van és képes vagy és átmégy oda csörögni és el is magyaráztam, hogy ne a gyerek mellett csörögj, nem az a lényeg, hogy melyik ajtó, hanem az, hogy ne a gyerek mellett közvetlenül! Hogy lehet valaki ilyen, hogy ezt nem rakja össze úgyse, ha mondják neki értelmesen? És folyamatosan ilyeneket nyomott.

És mikor felverte, akkor persze nekem volt ott, hogy nyugtassam meg, meg utána szenvedjek vele, mert nem aludta ki magát. És lehet mondani, hogy hülye voltam, mert rászoktattam a gyereket. Nem szoktattam rá semmire, egyszerűen eleinte a legnagyobb zajban is elaludt, aztán volt egy ilyen korszaka. Akkor alkalmazkodni kellett a normális ritmus érdekében, utána elmúlt az is, megint jó alvó lett.

A te férjed kérdező milyen amúgy? Mert mi mikor összejöttünk én nagyon cukinak tartottam egy csomó hülyeségét, aztán később persze volt, ami bosszantott, de úgy igazán a gyerek után jött ki, hogy hiába csak egyet szültem, kb. két gyerekem van és nagyon rossz volt ezzel szembesülni, hogy mennyire képtelen bármire és ő tényleg olyan, akkor is. Nagyon naivan azt hittem, hogy nem és csak azért, mert én mindig vagyok és kezelem a helyezetet, de nem, semmit nem tudtam neki átadni, mert egyszerűen semmire sem volt szinte képes, csak az ilyen robotpilóta, betanult dolgokra, amiknél nincs változó, nincs, amit egyszer csak másként kell csinálni, mint pl. egy gyereknél. Benne is megvolt ez, hogy na majd ő, de a segítséget nem fogadta el, mert majd ő jobban tudja és akkor se látta be, hogy nem, ha a gyerek csak üvöltött. Utána meg oldjam meg, meg ne menjen szét a fejem azt a sírást hallgatni. Meg a telefonozás a gyerek mellett is, hát persze... Volt olyan, hogy elmentem zuhanyozni, arra mentem ki, hogy az újszülött a kiságyban visít, sír és ő ült és csak nézett. Nem vette fel megnyugtatni, mert mi van, ha felkapatja, de hallod, két hetes, piros fejjel torkaszakadtából egyedül a kiságyban és ott van mellette és képes és nem veszi fel...

Nekem császárom volt, alig tudtam az elején mozogni, nincs zuhanyfülkénk, nagyon körülményes volt bejutnom a kádba és folyton elrakta aminek a segítségével bemásztam, mert hogy neki útba volt. Le se tudtam szinte hajolni érte, hogy visszavigyem. Ennyire képtelen volt, hogy erre figyeljen. Hiába mondtam neki, mindig "elfeljetette". Nekem ez rémes tapasztalás volt, nagyon felnyílt a szemem arra, hogy milyen is ő. Nálunk már a gyerek több éves, rendszeres az is, hogy nekem kell igazgatnom, hogy hogyan kommunikál vele, mert annyi esze nincs, hogy ilyet vagy olyat nem mondunk a gyereknek. Egyszer dolgoztam a hazahozott feladatomon, jött a gyerek, hogy éhes. Mondtam neki, hogy nekem ezt nagyon muszáj befejezni, de mivel az apja semmit sem csinált csak olvasgatott, mondtam menjen és kérje meg apát, hogy csináljon tejbegrízt, neki vacsorára úgyis kb. vacsoraidő van. Erre visszajött sírva, hogy apa azt mondta nincs vacsora. A gyerek zokog, megyek, hogy mi van, most komolyan nem ad enni a gyereknek? Erre mondja, hogy tényleg ezt mondta neki, mert ez az igazság, hogy nincs vacsora. De hogy mindjárt főzi, csak előbb elmosogat. De mondom ezt mondtad a gyereknek? Hát ja azt nem, tényleg csak azt mondta, hogy nincs vacsora. És akkor el kell neki magyarázni, hogy a négy éves gyerek az nem fogja magától kikövetkeztetni, ha apa azt mondja, hogy nincs vacsora, aztán meg nekiáll rendezkedni a konyhában az valószínűleg azt jelenti, hogy majd előbb-utóbb lesz vacsora. De szerintem nemhogy egy négy éves nem értelmezné ezt úgy ahogy ő gondolta, hanem egy felnőtt se...

Jó ember, meg minden, meg midnenfélét csinál, de... na mindegy. Szakítottam, szagolom.

60-as írod "De pont ez fog leszoktatni a kontrollmaniarol. Úgysem tudod kontrollálni, neked kell alkalmazkodni hozzá. A ferjedet meg hagyd kicsit kibontakozni, nem fog semmi történni, ha nem úgy altatja, mint te."

De a kérdező pont ezt csinálja. Ő alkalmazkodik ahhoz, hogy a gyereknél mi válik be. A férje meg telibe szarja, hogy mi válik be a gyereknél, csak csinálja újra és újra ugyanazt, ami nem működik majd a túlpörgetett gyereket visszaadja, hogy na akkor szenvedjen vele a kérdező és akkor már az se nagyon működik jól, ami eredetileg működött volna. Most akkor miért a kérdező a kontrollmániás kattant nőszemély? Főleg, hogy nem ő erőlteti a férjére, hogy altassad, de csak úgy, ahogy én mondom, hanem a férje akarja altatni, de véletlen sem úgy, hogy annak jó vége legyen.

Most miért hibáztatja, meg lehülyézi mindenki a kérdezőt? A férje egy nagy balf*sz, már bocsánat, aki azt sem tudja, mit kell csinálni egy babával.

Ha látta, hogy a kérdező járkált a babával, meg magán altatta amikor refluxos volt, miért kellett letenni szegényt a földre, hadd szenvedjen még jobban/fulladjon meg? 🤦

Konkrétan leszarja a gyerekét, neki az anyjával való tárgyalás fontosabb, mint hogy a baba ne fulladjon meg.

Persze, hogy a kérdező rögtön átveszi a babát, most az szerintetek jobb lenne, ha az apja elcseszne vele egy csomó mindent, és a babának legyen rossz? 🤷

Az a baj 68-as, hogy akinek nem balfék a férje az el se tudja képzelni milyen, mikor az. És sajnos tényleg a gyereknél derül ki legjobban vagy szembesül vele az ember, hogy hiába kedves, rendes, segítőkész, ha egy csekély értelmű medvebocs.

Onnantól, hogy gyereked van, akkor már nem a saját lelkecskédet kell nyalogatni, meg besértődni, hogy nála ne legyen okosabb senki, hanem azt kell csinálni, ami működik a gyerekkel, mindegy ki jött rá és tartani kell a napirendet is, mert nem egy DPD csomag, hogy félrerakod addig míg neked alkalmas lesz az altatás, fürdetés, bármi.

Ne a kérdező legyen már a gyökér, mert a nappaliban alatat! Leírta ott el lehet altatni, ha időben es rendesen megtörténik, akkor le lehet szépen tenni, aztán alszik rendesen ahol kell neki. De az önző férficsecsemő képtelen ezt felfogni, nem tud várni 20-30 percet, altatás időben neki AZONNAL ennie kell, az fontosabb mint a gyerek alvását. Micsoda ő, újszülött? A babák (sőt az emberek, csak a piciknél sokkal látványosabb) mikor elfáradnak de nincsenek elaltatva időben akkor olyan hormont kezdenek termeli, aminek a segítségével ébren bírja tartani az agyuk még őket, ha már aludni nem lehet. Csakhogy ha te fél-egy óra múlva ezután próbálod letenni, a hormon nem tűnik el rögtön. Ezért nem tud már rendesen elaludni vagy elég mélyen aludni, erre mondjuk, hogy túlfáradt. És ezt a normális szülő felfogja az anatómiai háttér nélkül is és vár 20-30 percet aztán áll neki azt csinálni, ami akadályozza az időbeni lefektetést.