Miért vagyok folyton dühös a férjemre? Más is volt így? Mi lett a vége?

Mióta megszületett a baba, folyamatosan veszekszek vele és nagyon-nagyon dühös vagyok rá. Pedig nagyon igyekszik, tudom, hogy igyekszik, a kislányom is szereti, de én meg csak azt látom, hogy nem figyel oda a babára.

Pl. Nem veszi észre, ha fáradt és utána együtt szenvedünk órákat, mire elalszik a baba. Vagy inkább úgy mondom, hogy mikor mondom, hogy fáradt a baba és kéne altatni, akkor “még gyorsan eszik valamit”, mivel a nappali+konyhában altatunk, mert a baba újabban se a gyerekszobában se a mi szobánkban nem akar elaludni, ezért így kb. meghiúsítja az altatást. Vagy mikor remélem, hogy végre belealszik a szopizásba, akkor szintén csinál valamit, amivel zajong és felkelti, és tudom, hogy nem várhatom el, hogy vigyázban álljon, meg rendes tőle, hogy pakol, de annyira idegesít.

Aztán a vége majdnem mindig az, hogy mivel túllendül a baba a holtponton és már nem tűnik fáradtnak, ezért elkezdi szórakoztatni (főleg, ha nem szólok, még kétszer, hogy álmos) és utána tudjátok milyen, mutatod az egyik dolgot, aztán a másikat mikor elkezd sírni, és a végén szegény nem bírja tovább és már torka szakadtából üvölt. A férjem meg nem tudja megnyugtatni, mert nem kapcsol fehérzajt, nem sötétít be, nem járkál úgy, hogy megnyugodjon (kivéve, ha szúrós szemmel nézem a kanapéról, akkor csak miattam igen, amúgy akár kipróbáltam egy órát hurcibálja a vállán aztán pukitornáztatja, aztán beszél hozzá stb., de semmi olyat nem csinál, amivel elcsendesítené a gyereket). A vége ennek általában az, hogy kénytelen vagyok átvenni. Nem tudom ezért-e, de nálam 5-6 perc alatt elalszik (persze ilyenkor letenni már nem tudom, mert folyton megébred), de egy 20 perc után ilyenkor már a férjem is át tudja venni (és át is szokta).

Persze közben folyamatosan megkapom, hogy ha valamit nem úgy csinál, ahogy nekem tetszik, akkor már veszekszek vele, de engem nem érdekel hogyan csinálja, amíg a gyereknek jó. A problémám, hogyha altatni kell, akkor folyton eléri, hogy zokogjon nála a baba.

Volt reflux miatti légzéskimaradása a babának, amire ugye a szokásos trükköket mondták és vártuk, hogy bekerüljünk az orvoshoz. Annyira dühös voltam, mikor hétvégén órákig hurcibáltam a babát nehogy rosszabb legyen a refluxa és este megfulladjon, magamon altattam stb. átadtam a férjemnek egy fél órára és mit látok mikor bejövök a szobába? Az anyjával telefonál, a baba háton a földön. (Ráadásul, mikor emiatt letoltam a férjemet, még anyósom, aki ki volt hangosítva, beszólt, hogy én is épp telefonáltam, milyen jogon kérem számon a férjemen, hogy nem foglalkozik a gyerekkel - igen, de előtte 4 órán át wc-re nem mentem ki).

Meg az öltöztetés is kb. úgy megy, hogy ugye ő fürdet. Ha nem ugyanolyan ruhákat teszek ki a gyereknek, mint előző nap (mert mondjuk melegebb van és ezért nem adok rá valamit), akkor sose kapcsol és mindig kifejti, hogy szerinte nem úgy kéne öltöztetni (de ő nem érzi, hogy hideg vagy meleg van, sétánál is van, hogy minden szomszéd döbbenten nézi miben vitte ki a gyereket, még azok is, akiknek nincsen, mert ránézésre rossz, pl. 24 fokban sapka, aztán 16-ban nem ad rá stb.).

Hiába beszélek vele, mintha a falnak beszélnék. Már lassan normálisan nem is beszélünk egymással emiatt.

Én tolom túl? Hogyan tudnék úgy engedni, hogy a gyereknek ne legyen rossz?