Mit csináljunk, ha a család, barátok szerint "rossz" a babánk?

Érzékenyebb, sírósabb típus, de már az elejétől kezdve.

A kórházban is sokat sírt, nehezebben nyugszik meg.

Nem szeret babakocsizni, az autóban 5 perc után sír. Én vagyok neki a biztos pont, más nem tudja megnyugtatni, azt sem szereti, ha már veszi ölbe.

Hasfájós is, nem jó alvó, nincs sem éjszakánk, sem nappalunk.

Így nem annyira tudunk vele menni jobbra-balra, miatta sem, meg őszintén, én sem kívánom, hogy leutazzunk sírások közepette a Balatonhoz például, aztán ott is ugyanez legyen, sőt, még rosszabb, mert nehezen viseli a környezetváltozást. Nekem ez nem pihentető (próbáltuk még júliusban, katasztrófa volt maga az út is, meg az ottlét is).

A család szerint rossz gyerek, és nem tutujgatni kéne ilyenkor, meg úgy dönteni, hogy akkor sehová nem megyünk, hanem hozzászoktatni a mindennapokhoz, ahhoz, hogy nem csak itthon vagyunk.

Barátoktól is kapjuk a beszólásokat, hogy hát ez nálunk már lassan a 10. trimeszter inkább (az elején mondtam, hogy 4. trimeszter, engem igényel még 0-24 stb.). És hogy ezt mi rontottuk el, mert nem kell ennyire alkalmazkodni hozzá, megtanulta volna az elején, hogy az autóval való közlekedés a mindennapok része, felesleges sírnia.

3 hónapos, még nagyon pici. Nem hiszem, hogy egy 2 hetes gyereket trenírozni kellett volna, hogy igenis tanuljon meg a kocsiban csendben lenni...

Sógornőméknél szintén kisbaba van, ő 6 hónapos, teljesen a fiunk ellentéte. Csendben van, sírni igazán még nem is hallottuk, max. nyöszörög, ha már éhes vagy fáradtabb. Autóban, babakocsiban azonnal alszik, az éjszakákat is átalussza teljesen. Így ők most a nyarat végigutazták, lent vannak a nagyszülőkkel a nyaralóban, repülős nyaralást is bevállalták és mindig ők a "mérce", hogy bezzeg ők, vegyünk inkább róluk példát... Nekem ez valahol rosszul esik, mert tudom, hogy nem rossz a gyerekem, nincs olyan, hogy rossz baba, ő sem direkt szívat minket. De anyósom mintha ezt fel sem fogná, annak ellenére, hogy két gyereket ő is felnevelt.

Lesz pl. a párom szülinapja szeptemberben, mondták, hogy egy utazással lepnének meg minket, mert tudják, hogy kivagyunk már, fáradtak vagyunk, egy 4 napos útról lenne szó, fizetik az én részemet is. Mondtuk, hogy egyelőre ilyesmi nálunk még nem játszik, örülünk, ha a kéthetes nagybevásárlást elintézhetjük a babával sírás, megszakítás nélkül. Ja, hát ők úgy gondolták, hogy addig a fiunk náluk lenne, kicsit ők is babáznának, mi pedig szusszanunk egyet. 4 és fél hónapos lesz akkor, egyelőre még egy órára sem tudom másra hagyni, ilyen, hogy ottalvás nagyszülőknél nélkülünk napokra, gondolatban sem játszik. Elmondtam, hogy ez még korai, majd esetleg jövőre, láttam anyósomon, hogy nem tetszik neki. Utána hallgattuk, hogy a sógornőm ebből nem csinál ügyet, múltkor két napot elmentek a férjével esküvőre és a babát ott hagyták nekik, minek kell ennyire majmot nevelni a gyerekből.

Barátnőimnek elmeséltem, aztán mondták, hogy igazából ők sem értik, miért nem akarunk menni, ők már megőrültek volna a helyünkben az állandó sírástól, és hogy igazából azért találkoznak velem kevesebbet, mert gyerek nélkül két lépést sem teszek és már az ő fejük fájdul bele a sok sírásba, meg abba, hogy nézik, ahogy lila fejjel ordít a baba.

Most őszintén, tényleg mi csinálunk valamit rosszul?

Próbálkoztunk már többször, hogy anyukám/anyósom vigyáz rá, de nem tudták megnyugtatni, nem fogadta el cumisüvegből a tejet, nem tudták lefektetni aludni. Minden ilyen alkalom után csak többet sírt, nehezebben nyugodott meg még nálam is, mint amúgy.

Nekem is jól esne pár nap pihi, vagy akár egy olyan éjszaka, amit végigalhatok, de ez van, ez egy ilyen időszak és egyszer majd vége lesz, lesz jobb, próbálom így felfogni.