Milyen az első pár nap otthon a babával?

Imádtam. Délelőtt megfőztem kitakaritottam aztán egész nap pihentünk.

Egyedül voltam/vagyok vele

Nekem? Majd bele betegdtem olyan szinten feszült voltam hogy rám van bízva egy élet... nem tudtam aludni, pedig fáradt voltam, ha aludtam, akkor az nem esett jól felébredtem, hogy hol a baba, pedig a férjem vigyázott rá, ha a gyerekkel együtt aludtam, 10 percenként felriadtam, hogy minden rendben van-e olyan szinten fáradt voltam, hogy nem tudom hogy nem estem össze. Nem tudott kikapcsolni az agyam, nem tehettem róla. A férjem is hasonlóan volt, ő alapból rettegett, hogy hogy fogunk gondoskodni egy babáról.

Nagyon sokat sírtam, szerintem a férjem is. Folyton zúgott a fülem, meg csengett ha nem sírt a gyerek. Mert hizony sírt, folyamatosan, csak akkor nem, ha aludt, azt meg csak rajtam tette, vagy a férjemen, így akkor se ment a pihenés.

Aztán megszoktuk, megszerettük, persze még sokszor álmos vagyok, de nem jobban, mintha dolgozni járnék.

3 hónap kellett, hogy mind a gyerek mind mi hozzászokjunk a dolgokhoz.

Amikor elvágták a sírást 3 hónaposan (4.trimeszter, nézz utána) mintha újjá szúlettünk volna.

A kötődés is ekkortájt alakult ki.

A sírás az én részemről abbamaradt végre.

Hektikus. Sosem tudtam, ha leteszem, 5 perc múlva sír fel, vagy van 3 órám nekem is pihenni.

Tanács? Éld túl. És élvezd is, ha ezen túl sikerül. :)

Nekem felüdülés volt :) A kórházban gyűlöltem azt a két napot lenni, teljesen felesleges is volt, a szobatársam is idegesített, pont tartottak a lezárások, a férjem csak napi fél órát jöhetett látogatni, és közben meg borzasztó meleg volt, de a szobatársam zavarta a légkondi, meg a nyitott ablak is, szóval csak főttünk bent a büdösben (ürülő hormonok, vér, ilyesmi szaga elég erősen érződött). Amikor végre hazaértünk, akkor egyrészt ott volt a kényelmes ágy és kanapé, a férjem egész nap, a légkondi meg a bármikor nyitható ablak, a megszokott illatok, szóval nekem az maga volt a kánaán :D Nagyon féltem a babával magunkra maradni, de igazából nem volt baj. Nyugodt baba volt (most már nagyon nem az xD ), evett és aludt és nézelődött, a hangját nem lehetett hallani, szerintem az első 3 hónapban a szomszédok nem is tudták, hogy nálunk gyerek van. Imádtam ezt az időszakot, nagyon meghitt, békés és nyugodt volt. A férjem otthonról dolgozott (a vírus nekünk így végül jót is tett), rengeteget segített és nagyon jól összecsiszolódott ő is a lányunkkal.

Azt tudom tanácsolni, hogy ebben az időszakban tényleg engedj el mindent. A főzést, a takarítást, a minden ilyesmit csak akkor csináld, ha van hozzá kedved, egyébként meg pihenj és élvezd, hogy még ilyen pici a babád. Később már nem lesz ilyen, többet soha.

Én is nagyon élveztem. Nyugodt babám volt: evett-aludt kiszámítható időközönként. Mellette simán tudtam főzni, takarítani. Úgy éreztem, hogy annyi energiám van, hogy meg tudnám váltani a világot. (ehhez hozzátartozik, hogy könnyű szülésem volt). Jó volt csak rá figyelni, csodálni.

A legjobb döntést hoztuk meg, amikor nem engedtük a nagymamáknak, hogy szülés után ideköltözzenek hozzánk "segíteni" !