Bevállaljuk a tesót, vagy sem? Kétgyermekes családok tapasztalait szeretném kérni, főleg azokét, akiknek nincs segítségük a mindennapokban.

Végtére is nem én kérdezek vadidegeneket arról szüljek e még egyet vagy sem...

Nem én vagyok a fogyatékos, aki még a kérdését se tudja normálisan megfogalmazni.. 🤦‍♀️😂

A legnagyobb ajàndèk egy kiegyensùlyozott, nem fullra leterhelt anya.

Azt meg ti tudjàtok, a testvèr mellett is ilyen lennel e.

Pontosan, 12-es.

A legnagyobb ajándék marhaság a "családbarát" politikát folytató politikusok kedvenc szlogenje. De nekik csak addig érdekes a gyerek, míg megszületik. Hogy utána nő-e, mint a dudva, és hogy 18 évesen minden támogatás megszűnik, amikor a legtöbbe kerülne a gyerek, az már nem érdekes.

A gyereket a szülők maguknak vállalják, ne az államnak, ne az unokát követelő nagyinak, de legfőképpen, ne a nagyobb gyereknek. Magukért. Maguknak. Pont.

Szia!

Én a bevállalt kistesó vagyok, mesélek én is, hátha segít.

A szüleim faluról mentek fel Budapestre, ott lett meg a bátyám és a hátuk közepére sem kívántak még egy gyereket, de a bátyám nagyon akart testvért. :)

Majdnem 7 volt, amikor meglettem én.

Ahhoz képest, hogy a szüleim nem akartak engem, nagyon szerettek és szeretnek. :)

A tesómnak állítólag nagy csalódás volt, amikor tudatosult benne, hogy nem csak akkor vagyok a kistesó, amikor akarja, nem lehet a sarokba dobni és kevesebb figyelmet kap.:D ❤️

Ettől függetlenül remek tesó lett belőle.❤️

A nagy korkülönbség miatt én nem is tesónak éreztem, hanem 3. szülőnek. Talán azért, mert jöttem és az esze miatt is a korához képest érettebb volt. A mai napig, ha a szüleimnek gondja van, hozzá fordulnak és kamaszkorában is bevonták a családi ügyekbe.

Öt éves koromig minden oké volt, mert volt, aki vigyázzon mindkettőnkre (ebbe nem mennék bele, mert így is hosszú a történet)

Na, de most jön a rosszabb rész; tekintettel arra, hogy 7 év volt közöttünk meg, hogy a korához képest érettebb volt, a bátyám lett az 5 éves koromtól, aki az oviba vitt és hazavitt onnan.

Mivel nem mindig ment neki (osztálykirándulás, szakkör, stb), ezért vagy későn tudott értem jönni vagy a szülők tudtak jönni, ami azt jelentette, hogy kb zárásig ott voltam, sőt, volt, hogy a dadus indult velem haza és akkor érkezett meg anyukám.

Na ebből sok konfliktus volt, a dadusok és az óvónők folyton könyörögtek a szüleimnek, hogy ne maradjak bent zárásig, vigyenek haza.

Amikor elkezdődött a suli, a tesóm elég idős lett ahhoz, hogy a szüleim ingyenes dadusnak használják és rendesen ki is használták őt, elvégre a "légy jó testvér" címszóval nem csak suliba vitt és elhozott, de a külön foglalkozásokra is ő hurcolt és el tudjatok képzelni, hogy milyen volt neki az, hogy, amikor ezer házija volt, meg dogára kédzült, még el kellett értem jönnie, majd elvinni a foglalkozásra, ahol meg kellett várnia és haza kellett hoznia...

Emellett, amikor nem volt tanítás, de a szüleimnek dolgoznia kellett, a tesóm vigyázott rám és, aki tudja vigyázott 8 évesre, az tudja, hogy kimerítő, főleg, amikor már nyolcadikos volt és készült a gimire.

Amikor kilencedikes lett, akkor nehezedett az egész annyival, hogy a gimiből kellett eltömegközlekednie haza, majd a napközi végén elvinnie haza és vigyáznia rám vagy vinni a dolgaimra, a foglalkozasokra, amikor tudjuk, hogy a gimi sokkal nehezebb és még neki sok dolga is volt, mert asszem DÖK-os volt.

Persze a szüleim besegítettek, ha nem tudott értem jönnie a tesóm vagy nem tudott vigyázni rám.

Tegyük hozzá a szüleim fantasztikus emberek voltak, sokat rámogatták a tesómat, de anyagilag egy bébiszitter nem fért volna bele, nem tudtak kit megkérni, hogy legyen puszira a dadusom és ők se rugalnas beóban voltak.

Emellett a szüleim nem engedték meg, hogy a napköziből egyedül járjak haza vagy, hogy be se menjek napközibe és egyedül legyek otthon (főleg, miután betörtek hozzánk), csak negyedik végén, amikor egy kavarodás miatt mindenki azt hitte, hogy a másiknak kellett volna értem jönnie és kb este 8-ig az iskolában maradtam.

Utána kaptam lakáskulcsot.

Utána kiköltöztünk külföldre.

11-13 éves koromig a tesóm vitt és hozott haza autóval, ami a sulit illeti, otthon vigyázott rám és fuvarozott oda, ahova kellett, mert külföldön nem nagyon tudtam volna egyedül menni még, teljesen idegen város, nem ismertem a nyelvet és ott nem is igazan látsz egyedül 14 év alattiakat a buszokon, szóval nem is engedtek.

A tesóm sokszor úgy tette mindezt, hogy millió dolga lett volna.

Ennek az lett a következménye, hogy neki 2kor ért véget a suli, nekem ötkor, szóval hazament és csak este 6-7 fele tudott értem jönni, mert tanulnia kellett vagy más elintéznievalója volt.

Elég rossz volt neki is, mert össze-vissza kellett mennie, nekem is, mert rossz volt végignézni, ahogy a tanárok, titkárnő, takarítók, stb is elmentek és ott ültem az épület előtt.

13 éves koromban ő hazaköltözött, mert itthon kezdte az egyetemet, mi kint maradtunk, akkor már tudtam a nyelvet, otthon os hagyjattak egyedül pár órára, ha fuvarozni kellett, apám megoldotta és már lehettem egyedül az utcán, bár addigra anyagilag megengedhettük az iskolabuszt.

A tesómmal a dadusos közös életünk ekkor ért véget.

Lelkileg azért megviselte ez az egész, nagyon hangulatember volt, viszont nem ez volt rá főleg a jellemző, sosem látták rajta a tanárai vagy a szüleink, mert el tudta ezt myomni. Persze én megkaptam sokszor tőle a kiröréseit, de meg is értem, mert, főleg 5-10 éves koromig nem voltam könnyű eset, de vihorászó bakfisként sem. :D

Le a kalappal a tesóm előtt, hogy ezt végigcsinálta!

Bár volt, hogy kiabált velem vagy félrevonult, mert ki volt készülve és a szobájaban sírt, de nagyon sok mindenben számíthattam rá, a furikazáson meg a felvigyázáson kívül sok mindenben segített, tanított engem, sokat beszélgettünk.

A mai mapig, amikor beszélgetünk, értem ezt a törődést és nagyon szeret engem.

Azóta apa lett, méghozzá csodálatos apa.

Neki is kb 7 év van a fiai között (2 fia lett), de a feleségével odafigyeltek arra, hogy ne legyenek egyedül 2 gyerekkel, szóval a nagyszülők és a család közelében vannak és így mindig van, aki a kicsire meg a nagyra vigyázzon, vigye őket, akár külön is, a nagyra nincs így ráruházva a szülői szerep.

Szerintem nem az első gyereknek szülünk, vagy nem szülünk testvért; hanem magunknak szülünk, vagy nem szülünk második gyereket. És ebben a legfőbb szempont a saját terhelhetőséged, teherbírásod, fontossági sorrended.

Az én környezetemben sok olyan felnőtt ember van, aki épp csak köszönő viszonyban van a testvérével. Vagy látogatják egymást, "mert rokonok vagyunk" alapon, viszont semmi érdemi mondanivalójuk nincs egymás számára. Ilyen a férjem és a húga viszonya is. Teljesen más életszemlélet, személyiség, értékrend. Gyerekként se tudtak igazán egymással mit kezdeni, és felnőttként sem. Ott például nem látom, hogy bármit is jelentene, hogy testvére van, és nem egyedüli gyerek.

Anyukám ellenben nagyon szoros kapcsolatban van a húgával, és élete legnehezebb, legkiszolgáltatottabb pillanataiban mindig - Mindig! a húga tartotta a hátát. Ott azt érzem, sokat veszített volna, ha nincs testvére. De egyáltalán nem biztos, hogy a két testvér közt igazi, szoros, szeretetteljes kapcsolat lesz. Ezért gondolom, hogy elsősorban magadnak vállald, ha vállalod, és ne az elsőnek "ajándékba".