Lehet a 2. gyereket is ugyanúgy szeretni mint az elsőt?

Van egy 4éves lányom,akit nagyon vártunk annak idején, nagyon szerettünk volna babát a férjemmel,de sajnos nehezen,másfél év próbálkozás után jött össze.

Mindig úgy gondoltam,gondoltuk,hogy 2 gyermeket szeretnénk, de lányom születése után azt éreztem,hogy nem tudnék mást szeretni rajta kívül. El sem tudtam képzelni,hogy más is legyen rajta kívül.(persze tudom,hogy a szeretet nem osztódik,hanem sokszorozódik).

Aztán tavaly novemberben "váratlanul" terhes lettem.

Első meglepetésemben még az is megfordult a fejemben egy pillanatig,hogy elvetetem. De aztán másnapra persze kezdtem szokni a gondolatot,és örülni. Azért a terhesség során végig bennem volt a korábbi kétség,hogy tudom-e szeretni.

Most 7 hetes a kislányom,természetesen szeretem (bár bevallom őszintén nem jött rögtön az érzés).

Most meg már azért van előre lelkiismeret-furdalásom,hogy ő sosem kap majd olyan kizárólagos figyelmet,mint a nagytesója.

Nehéz most ez az időszak,mert a nagy féltékeny,hisztis is sokszor, a kicsi hasfájós, sírós, én meg kialvatlan vagyok,és fáradt. Várom,hogy pár hónappal idősebbek legyünk:)

Érdekes nekem pont forditott az aggodalmam. Hogy félre ne értsétek, mindjárt az elején leirom, hogy imádom mindhárom gyerekem. De mig csak 1 volt őt szerettem a legjobban a világon. Mikor megszületett a 2. ő lett a kedvenc, ő lett a mindenem. Fura is volt mikor vártam a 3. babát, hogy ezek után megint majd a picúr lesz a szemem fénye? És bizony igy lett. Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy te jó ég, nem szeretem már úgy a nagyobbakat mint a picit? Milyen anya vagyok én? Ugyanez lejátszódott bennem a 2. babánál is. És mikor a legnagyobb lányom először ment el kirándulni nélkülem, akkor tudatosult bennem,hogy mennyire hiányzik, hogyan szeretem őt, csak éppen háttérbe szorul mindig a kisebbek miatt.

Remélem értitek mit irtam és nem értitek félre. Csak egyszerűen mindig a kisebbel van (kell) többet foglalkozva, és valószinű ezért a fura anyai érzés.