Meddig normális, hogy egy családban a gyerek körül forog minden és áhítattal kötelező nézni minden mozdulatát?

Tavaly született kisbaba a testvéremnél. Első gyerek a családban és azóta konkrétan megszűnt minden más létezni a nagyszülők/szülők részére, tehát egy családi találkozó, ahol mind részt veszünk - mi is a férjemmel vagy Séd szülők, stb. - lényegében abból áll, hogy ott kell ülni a nappaliban a gyerek körül és csodálni, vele foglalkozni, róla beszélni.

Ne értsetek félre, én is szívesen babázok, csak azért durva, hogy ha a szülőkkel váltani akarunk pár szót kéthetente, akkor tudatosan oda kell menni 2-3 órával hamarabb, mert ha megérkezik az unoka vagy már ott van, akkor lényegében nem létezünk. Mármint, hogy nem lehet elmesélni a velünk történteket, ők se mesélnek, mert unokáznak, lassan mintha idegenek lennénk, ott vagyunk és semmi más téma nincs, csak a gyerek, pedig előtte szoros volt a kapcsolat.

Mondjuk tény, hogy a gyerek szülei nem is bírják elviselni, ha valaki másról beszél vagy más a téma... Múltkor azon akadtam ki magamban, hogy ott álltak neki altatni a gyereket a nappali közepén valamelyik csendes szoba helyett, és negyed órán át némán kellett ülni és nézni, hogy altatják a gyereket, a szüleim még ránk szóltak, hogy maradjunk csendben... Na ott nem sokkal később fogtuk magunkat és el is jöttünk.

Most nem tudom eldönteni, hogy ez normális dolog? A következő 15 évben minden családi találkozó kizárólag erről fog szólni?