Emlékszel még a babáddal az első hetekre? Elmeséled milyen volt?

én kb egy hónapig csak fejtem, szoptattam, ringattam, pelust cseréltem, mostam... olyan voltam mint egy zombi. aztán jött a hasfájós korszak. le se tudtam tenni, hordozókendő ránőtt a hátamra:) a gyerekkel a kezemben bőgtem hajnali kettőkor az ágy szélén ülve, mert ő még nem aludt el én meg már nem is emlékeztem milyen aludni. a férjem meg nem értette, hová lett a boldog kismama. de amint elmúlt a hasfájás, nőtt a babám, kezdett mosolyogni, kommunikálni, sokkal könnyebb lett, és már rutinosan mennek a dolgok, ami az elején olyan macerás volt, pl fürdetés! már 6 hónapos és a család szeme fénye az én kis kincsem, és tudom, hogy legközelebb már sokkal könnyebb lesz, tapasztaltabb leszek én is.

neked milyen volt? vagy előtte állsz még?:)

Kedves 09:38-as Anyuka! Mintha szó szerint én írtam volna... :)) Minden soroddal azonosulok! :)) Mi is 6 hónaposak vagyunk és visszagondolva a részletekre nem értem, hogy "éltem túl" az első heteket.. ha nincs az anyukám és a férjem, akik végig támogattak (mégha csak lelkileg is, mert napközben egyedül voltam a babával), akkor biztos bedepizek, pedig olyan nagyon vártuk a kis csöppséget!!! De nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz az első 3 hónap.

Emlékszem arra, mikor beindult a tejem az 5. napon. Zokogva álltam terpeszben (mert a gátsebtől össze se tudtam csukni a lábaim :)), anyukám a hátam mögött állt és kézzel masszírozta a mellem, férjem meg előről fejte a kézi mellszívóval én meg csak sírtam, hogy ezt nem bírom ki!!!... :) képzelhetitek milyen látvány lehett! :))

Meg volt olyan is (mikor már hetek óta nem aludtam egyhuzamban 2 óránál többet) hogy éjjel a bébiőrben sírt a babám, én meg félálomban a férjem bicepszét simogattam az ágyban, hogy nincs semmi baj, aludj szépen kicsim, mert azt hittem, a baba ott fekszik mellettem. Férjem meg nézett rám a sötétben nagy gomb szemmekkel, hogy meg vagyok őrülve?? :))

Az első hetekben a legszebb érzés mindig az volt, mikor éjjel szoptattam, csendben, félhomályban, akkor a kis csöpp olyan édesen szopizott, a meleg tenyerével simogatta a cicimet közben... ilyenkor sokszor kijöttek a könnyeim!!! Utána meg mikor a férjem odabújt hozzám, csak lestem, hogy lehet valakinek ilyen "óriási" feje a pici bababucihoz képest! :)))

A nehézségeken utólag már csak nevet az ember, és tényleg igaz a közhely, hogy a szép emlékek maradnak meg igazán.

Nem volt különösebben sírós a fiam az első hetekben, és a hasfájás is csak később jött (de az sem volt vészes). Talán furcsán hangzik, de engem a gyors gyarapodása (hízása) aggasztott. 3100-el született és 4 hetesen 4600 volt. Olyan hirtelen jelentek meg a kis hurkák és lett pufi a pofija, hogy úgy éreztem, Ő nem ugyanaz a baba, mint akit a kórházból hazahoztam. Depis voltam. Egyrészt amiatt, hogy kövér gyerek lesz, mert én biztos nem jól, jókor, és annyiszor szoptatom ahányszor kell. Másrészt, mert az a pici, gyönyörű újszülött elveszett. Harmadrészt pedig, mert ilyen hülyeségeket gondolok, hisz milyen anya vagyok én, aki azon kesereg, hogy a fia gyönyörűen fejlődik.

De szerencsére hamar túljutottam ezen. A fiam azóta is szépen nődögél. 14 hós, 10 kg és persze gyönyörű :-)

off:

ezen a bicepszsimogatáson nagyot nevettem! Bár gondolom akkor neked rémes volt...

on:

én is csatlakozom a zombik táborához. Igazából semmi másra nem emlékszem, csak a folyamatos fáradtságra. Nagyon sok fotó került elő az első hétről, és mindegyiket állítólag én csináltam, de erre sem emlékszem :)

sokat sírt a drágám, hasfájós volt, kevés volt a tejem is neki.

Én a kórházban sírtam folyamatosan, amikor ránéztem a babámra, valami hihetetlen, katartikus élmány/érzés volt.

És a magzatmázos hajának az illata....az egyszerűen leírhatatlan....

Első este mikor elaludt rám tört a szorongás, hogy Úristen most mi lesz, itt egy emberke, egy új élet akire nekem kell vigyáznom. Megijedtem, kár volt! Engem már a kórházban ijesztegettek, hogy innentől vége az életemnek, hogy most meg fogok halni a fáradságtól stb, de nem ez volt hangja nem volt , csak evett és aludt, utána jöttek azzal, hogy várjál majd később! Most 6 hónapos és nekem az a legnagyobb problémám az, hogy unatkozom! Tudom, hogy ez hihetetlen de így van, nagyon jó baba. Nincs szorongás, nincs stressz, élvezzük egymás társaságát és boldogok vagyunk!

Kívánom nektek is ugyanezt!