Sokszor látok kövér nőket sportolni. Ők dundi kislányok voltak régen, akikkel úgy toltak ki a szülők, hogy hagyták csokizni?

(Lehet, hogy a torta nem voltegy hét, mert megromlott volna a tojásos krém? Passz, de 5 nap garantáltan volt. A piskóta maga akármennyit kibír, ha száraz a levegő, ettem már több hónaposat is, remek volt, csak inkább babapiskótaszerűen száraz.)

Azt még megjegyezhetem, hogy nálunk nincs pazarlás, szóval az ételt meg kell enni. Ez nem sokszor okozott gondot, de pl. étteremben volt már, hogy nehezen ment (vagy sehogy). Nagyon erős, ezt sosem fogom megváltoztatni és nem is akarom. DE ha elegem van, nem fogom erőltetni, az egészség mégis többet ér.

11 éves koromtól kézilabdáztam, heti három edzés plusz edzőmeccseim voltak, ráadásul megszállott mozgásmániás is voltam. Ennek ellenére mindig "erős" kislánynak tartottak, a szüleim viszont valóban "tömtek", mert az volt az elméletük, hogy ha beteg leszek, legyen miből fogyni...

20 évesen hagytam abba a versenyszerű sportot, mert nem voltam különösebben tehetséges, és kb. egy nyár alatt rengeteget híztam. Dolgozni kezdtem, albérletbe mentem, és elkezdődött a "minőségi éhezés". Krumplit ettem és tésztát, mert olcsóbb volt mint a hús és a zöldség, az albérlet kb. a fizetésem kétharmadát emésztette fel. Közben rengeteget túlóráztam, hogy fenn tudjam tartani magam. Hétvégenként pedig a szüleimnél tankoltam fel. Volt, hogy annyira nem maradt pénzem, hogy csak a munkahelyemen adott ingyenes kávé sok cukorral és tejjel volt a napi kalóriaadagom, plusz délben a menzakaja egy tál leves és egy tál tészta. Közben csak híztam, aztán fogyóztam, lefogytam, megint híztam... 36 évesen derült fény az inzulinrezisztenciámra. De sosem voltam lusta, lefutottam egy maratont is harmincas éveimben, rengeteget túráztam, és lovagolni is megtanultam. Nyilván az aktívabb időszakaimban vékonyabb voltam, de sosem voltam normál súlyban.

Jelenleg 30 kilót cipelek, heti négyszer edzek, két futás és két spinning. Iszonyúan soká tartott, míg elszántam magam az edzőteremre, hogy bemenjek a sok csinos lány közé cicanaciban.

Vékony gyerek voltam, úgy általános második osztályában kezdztem el hízni, amikor szemüveges lettem. Sokat bántottak a tanárok is, diákok is, mert én voltam az a lassúcska, álmodozó kislány, akit az igazán rossz kölykök helyett elő lehetett venni. A szüleimnek ritkán számoltam be a dolgokról, mert általában nem segítettek ilyenben meg szégyelltem is. Aztán amint híztam apám is szekálni kezdett, bár ő előtte is folyamatosan neheztelt rám mindenért, semmi nem volt jó neki. Pedig elvileg tervezett gyerek voltam és örült nekem, amikor megszülettem. Ja és apám mindig szeretett nagy evéseket tartani, de azért utána jól lekúrt, hogy miért hízok.

Aztán ez, hogy én biztosan rossz vagyok, szépen belém olvadt, káromkodni kezdtem, hogy keménynek tűnjek, mogorva lettem, főleg tettetem persze, gimnazistaként lefogytam valamennyit, 170 cm/58 kg, de így is kövéreztek páran. Nagy melleim voltak, ezek sem segítettek sokat az alkatom megítélésében. Mivel beilleszkedési problémáim voltak és apám folyamatosan terrorizált lelkileg, stb. stb., úgy 17 évesként inni kezdtem, zugivó lettem.

Az alkohollal való küzdelmem a mai napi tart.

Még a huszas éveim elején volt egy durva fogyásom, másfél hónap alatt 13 (?) kg, marék főtt sótlan zöldséget ettem naponta, mellé napi másfél órás edzés a helyi teremben, terv alapján, de én még ráedzettem. Aztán emiatt kezdtek el csesztetni, hogy fogyok. Apám ugyanúgy, gúnyosan, mint egy kib.. úthenger. Párszor már le is üvöltöttem, mert elegem lett abból, hogy engem és testvéremet úgy kezelt, mint valami selejtet. Neki nagyon rossz gyerekkora volt és ezeket a mintákat hozta magával.

Nyilván én is sokszor rossz voltam, de ha javítani akartam pl. ötöst hoztam valamiből, akkor csak annyit jegyzett meg rám sem nézve " ez csak kivétel, úgyis szar leszel, biztosan puskáztál".

Na a nagy fogyás után pár évvel természetesen a dupláját szedtem vissza.

Aztán volt üresjárat, estig tartó munka, depresszió, sebnyalogatás.

Megint volt egy fogyás, a szénhidrátot levittem napi 30 gr alá, nem ettem búza stb lisztes dolgokat, kukoricát.

Ami segített még a túrázás, sok séta, intervallos edzések, hideg zuhany minden nap, emiatt nem nézek ki egy roncsnak, ami amúgy lehettem volna a korábbi életvitelem alapján (pl. több napon keresztül esti 2 üveg bor, de volt, hogy 3 üveggel bevertem). Az is szerencsém, hogy imádom a zöldségeket, és az édest ízt nem szeretem (ez valószínű a piálás miatt is van).

Tehát ami nálam probléma: rossz alvás, éjszakai bagolyság, még mindig vannak alkoholizálós időszakaim.

Ez az én történetem. De ezt így kb. még két ember tudja rajtam kívül (meg az ittenieken kívül), a többség azt hiszi, hogy felnőttként is az étel miatt híztam el.

Nem sebnyalogatásnak szántam, azért tisztában vagyok vele, hogy nemhiába nem kedvelnek az emberek.

Érdekes volt olvasni mások történetét is.

Van olyan barátnőm is, aki sportolt rendszeresen, szülei tiltották az édességtől, mert hízékony volt, aztán elköltözött otthonról és 60 kgról 130ra hízott. :( Mert ugye kiszabadult, sulival abba hagyta a sportolást, annyi tiltott csokit ehetett, amennyit akart.

Én dundi kislány voltam, aki sosem lépte át a BMI normál tartományát. A testzsírom is éppen a normális tartományon belül maradt. Belegondolva, hogy mennyit ZABÁLTAM (mert ezt nem lehet máshogyan nevezni) és miket, elképesztő, hogy "csak" dundi voltam. Anyukám folyton főzött és iszonyatosan egészségtelen kajákat: krumplis tészta, zsíros sültoldalas, húsok. Köretnek mindig valami krumpli/rizs dolog volt pl. majonézes krumplisaláta. Nagy fojtós kelttésztákból lekváros bukta.

Ebben nőttem fel, nem tehettem róla. Nem is tudtam, hogy van más. Ráadásul kiközösített gyerek voltam, úgyhogy még kompenzáltam is a dologgal. Miközben a 100 kilós anyám azt hajtogatta az embereknek, hogy az ő lánya szerencsére jó húsban van és soha nem lesz vékony, mint azok a göthös manökenek, mert "neked ilyen a testalkatod, kis paraszt-Madonna". Nem hibáztatom, mert falun nőtt fel és azonosította a jóléttel, hogy hány szál kolbász lóg a spejzban.

Na, amikor egyetemre kerültem 170 centihez majdnem 70 kiló voltam. Azért csak ennyi, mert szerencsére imádtam sportolni. Persze találkoztam más emberekkel, étkezési szokásokkal. Szóval 21 éves koromra már csak 60 kiló vagyok, kifejezetten vonzó és vékony, de a hasamon még van egy kis felesleg, amit leadok. 55 kilóval leszek megelégedve, nem várom, hogy mikor leszek annyi, az étkezésemet tettem rendbe (például megismertem a titokzatos saláta nevű köretet). Mivel mozogni amúgy is mozogtam, szépen olvadnak le a kilók és egyre tónusosabb is vagyok. Lányok, ne higyjetek a verbálisan bántalmazó kövér szüleiteknek! Senkinek se "olyan a testalkata" hogy élből zsír van a hasán. Maximum izmos, vagy telt vagy. Nincs olyan testalkat, hogy lógóhájú!

Kedves kérdező, nem a csoki a legveszélyesebb, de valóban csomó dundi nő megy az edzőterembe, akit a szülei ejtettek át.

Annyiból hálás vagyok anyukámnak, hogy megundorodtam a túlzottan zabáló életformától, így valószínűleg sosem hízok majd el.

Én gyereknek is kövérkés voltam, csak és kizárólag a szerencsés genetikámnak köszönhetem,hogy nem súlyosan elhízott kategória .

Alapvetően nem voltak rossz kaják ,de mindig rengeteg. Semmilyen módon nem voltam kontrollálva,és mindig is imádtam enni,három tányér kaja is simán lement ,nehéz lehet ez egy szülőnek . "Megvonni" az ételt a gyerektől,azt mondani,hogy nem kislányom,a 8. szelet rántotthúst már ne edd meg .Nem is hibáztatom ezért őket egyáltalán . A valódi probléma egyébként is 17-18 évesen kezdődött,rengeteg gyorsétterem,pizza,süti,csoki,alkohol is szép mennyiségben . Mellé lustaság . Aztán +15-20 kilóval stagnáltam évekig .

Ami a legdurvább,hogy mindig azt hittem,arra fogtam a feleslegem,hogy hízékony vagyok, mostmár látom,hogy egyébként szerencsés alkatom van ,elég könnyen lefogytam,könnyen izmosodom .( más testalkatú barátaimhoz képest)