Anorexiasok! Ti hogyan titkoljatok otthon, hogy nem esztek?

Én is hasonlókat csináltam, mint az első: wc-n lehúzás, megrágás-kiköpés, kidobás, kutyákkal feletetés, elajándékozás, stb...csokis papírok kikukázása, blokk lenyúlása éttermekből...

Amúgy valamilyen szinten igaza van a többi válaszolónak, DE EZ EGY PSZICHÉS BETEGSÉG! Rettegés az élelemtől...ráadásul az ember nem akar fájdalmat okozni a családjának, ezért hazudik, játszmázik, de az csak a végén tudatosul, hogy ezt nem lehet a végtelenségig titkolni. Nekem 31 kg-ig sikerült...aztán kitálaltam őszintén. Kértem, hogy NE VEGYENEK nekem SEMMIT, mert úgysem eszem meg. Nem is vettek...na, onnantól kezdve kezdtem gyógyulni. Óriási lelki teher ez egy anorexiásnak, mármint, hogy veszik neki az ételt, ő meg kénytelen kidobni.

Azóta eltelt pár év, és visszacsúsztam, mostmár nem kell ilyenekhez folyamodnom, nem játszmázom, nem vesznek nekem ételt, mert megértették, hogy úgyis csak a wc-ben landol (bár, amit megeszünk az is :D)...most már egyszerűen csak nem eszem, feladtam, nem játszmázom, ha megveszik, magukra vessenek, ha megrohad, én szóltam. Ez beválik, mert nem vesz nekem senki semmit.:)

1. vagyok.

Én dolgozom 12 órában, szóval hazaadok X összeget, ami megy a közösbe (rezsi, étel-ital, tisztálkodási szerek stb). A többi meg az enyém ruhákra, illatszer, smink, cipő stb. Szóval nem vagyok ingyen élő-amúgy meg havi 50ezret adok haza, szóval marad anyuéknak ebből a pénzből még a saját ruházatukra, szórakozásra is!

#9

Valószínűleg te még nem voltál anorexiás, különben megértenéd ezeket.

Én is mondtam, a mai napig is mondom, hogy ne vegyenek nekem össze mindent, én a saját pénzemből megveszem, ha kell, de mégis megteszik. Ha hazamegyek a kollégiumból pár napra, utána egy hűtőnyi kaját kipakolnak nekem, hogy vigyem el, nem látják, hogy úgyis mindig hazaviszem szinte az egészet. Direkt nem kértem segítséget, mert már felnőtt voltam, és úgy gondoltam, ez az én problémám, nem terhelem őket vele. Miért lennék emiatt önző?

Egy anorexiás jól tudja magáról, hogy az, még ha nem is akarja belátni. Iszonyú érzés ez, az ember magának nem vallja be, hogy problémája van, nemhogy másoktól segítséget kérjen. Én sose azt néztem, hogy néz ki egy modell, nekem pszichés gondjaim voltak.

Az a baj, hogy szinte mindenki csak szidja őket, hogy kis h*lye ovisok, mást se tudnak... De közben egyáltalán nem tudják, milyen állapot ez, és sok felnőtt is anorexiás, nem feltétlen azért, mert vékony akar lenni. Tudod az ember egyszer eldönti, hogy most enni fogok, megveszi az ételt, de bármennyire is próbálja, nem tudja lenyomni a torkán, és végül a kukába jut. Hiába is magyarázzák annak, aki még nem élte át, az úgyse fogja megérteni, hogy ebbe könnyű belejutni, de kijönni belőle már annál nehezebb.

Már nem vagyok az, de mikor voltam:

- zöldség-gyümölcsöt mindig ettem előttük

- sajtot, felvágottat, túrót, húst is

- kenyeret általában kidobtam

- mivel gyűlöltem, ha néznek (és BELEUGATNAK mit-mikor-mennyit és miért), nagyrészt egyedül ettem

De ezek nekem is a stressz miatt voltak, az otthoni légkör, gyomorgörcs, hányinger, akárhányszor megláttam a ház előtt a mostohaanyám autóját, és képtelen voltam enni.

Nem élveztem, hogy sovány vagyok, hogy mindenki cs.szeget, és hogy nem tudok enni, ezt csak ők hitték.

Ma is, pl. kiöntöttem a gabonapelyhet, mézzel-szotyival, ettem belőle kb. három kanállal, és ennyi, gyomorgörcs, hányinger. Inkább elmentem fürödni, mert majdnem elbőgtem magam az asztalnál. Mindezt azért, mert a párom ingerült a munkahely miatt, én meg pont ugyanúgy be stresszeltem tőle, mint mikor a mostohám volt ideges.

Az első nap a legrosszabb. Nálam úgy volt (mondjuk az egyetem miatt gyakran előfordul most is, hogy kétnaponta van csak időm enni), hogy ha úgy 15-18 óra eltelt az utolsó evés óta, akkor éreztem azt, mintha egy lyuk lenne a hasamban, és 2-3 órán keresztül csak morgott, aztán abbahagyta. Második nap már nem igazán kívántam enni se, három nap után pedig már attól rosszul voltam, ha egy darab kekszet megettem. Aki anorexiás lesz, annak már sokkal rosszabb érzés enni, mint elviselni az éhséget. Egy idő után annyira hozzászokik a szervezet, hogy ritkán érzi az evés hiányát. Nekem legalábbis így volt.

De visszatérve egy korábbi kérdésre: én 18 évesen lettem anorexiás, és azért is próbáltam titkolni, mert szégyelltem, hogy ennyi idősen még arra se vagyok képes, hogy rendesen egyek. Én akkoriban feküdtem a pszichiátrián is hetekig, és velem egy szobában volt egy egy anorexiás (őt amiatt kezelték, engem más miatt, bár már akkor sem ettem), és volt olyan, amikor az orvos ment ki a szobából, és közben morgott magában, hogy "ilyen szerencsétlen tinik, csak ez a mániájuk, még enni se tudnak egyedül" meg hasonlók. És utána úgy voltam vele, hogy hogyan is kérjek segítséget valakitől, ha még egy orvos is így áll hozzá.

Az anorexia egy betegség? Ezért kell megérteni és nem leugatni az anorexiást?

Ha a válasz igen, tehát betegség, akkor gyógyítás helyett miért adtok buta ötleteket a kérdezőnek? Miért támogatjátok benne? Mert így akkor többen vagytok és nem érzitek magatokat egyedül? Miért segítettek valakinek betegnek lenni???

Ha pedig a válasz nem, vagyis nem betegség, akkor meg pláne miért adtok ilyen ötleteket a kérdezőnek? Köztetek van felnőtt ember, a saját döntésetek, hogy mit tesztek a felnőtt életetekkel. De a kérdező nyolcadikos, egy gyerek!!! Miért adtok ilyen tanácsokat egy gyereknek?