Van itt valaki, aki tényleg azért hagyta el a házastársát, mert az akart/nem akart gyereket?

Igen én váltam el. 3 évet voltunk együtt, és sehogy nem sikerült. Aztán kiderült, hogy végig hazudott, ugyanis elkötötték egészségügyi okból. Nagy pofon volt, azóta van másik kapcsolatom.

Elolvastam amit írtál, és egyet kell értsek abban, hogy a feleségednek nem való gyerek. Bár az is igaz, hogy az emberek képesek változni. De ha te nem akarsz és ő mindenképp ragaszkodik hozzá akkor értelmesebb ha elválnak az útjaitok.

Én nem akartam gyereket, ő akart. Azt mondta az ismerkedésünk elején, hogy a világ legszebb dolga, ha az embernek gyereke lehet. Annyira szerelmes voltam belé, hogy amikor arról beszélt, hogy a lánya udvarlóit puskával fogja lődözni, melegség járt át arra a gondolatra, hogy a lányunkról beszél. De amikor élesre váltak a dolgok, megijedtem. A hajam égnek állt az ismerőseim gyerekeitől. Én kutyás voltam, a kisbabákat csúnyának láttam, sose mentem oda gügyörészni egyhez sem. Ha meg kellett volna fognom egyet is, viszolyogtam volna. Igazából örültem, hogy nem estem teherbe sokáig.

De amikor mégis megfogant bennem a gyerek, egy csapásra bekerültem egy olyan világba, amiben csak én léteztem és a bennem növekvő kis élet. Akkora csoda részese voltam, hogy elakadt a lélegzetem is. Azt gondoltam még korábban, ha bennem megmozdulna valaki, kirohannék a világból. De amikor először éreztem a ki finom érintést, az is olyan szép volt. A 11 hetes ultrahangon már láttam, hogy mindene meg van, pisze orra, kezei, lábai, ujjai...A 18 hetes kötelező UH-ra már anyatigrisként mentem olyasféle gondolatokkal, hogy mit is akarnak ezek? Eldönteni, hogy éljen a gyermekem vagy sem? Ha Down kóros, akkor már nem az én gyerekem? Senkinek nem engedtem volna, hogy bántsa. De a szülés előtt nem sokkal rámtörtek sötét gondolatok, olyanok, amiket egész életemben bánni fogok. Félelmek, amik mind reális félelmek voltak, de mégis, az élet azt igazolta, hogy szeretettel minden megoldható. Amikor megszületett, akkor lett ebből örök szerelem. Imádom. A férjemmel csak álltunk fölötte és lesújtott minket a felismerés, hogy mi ketten nem létezünk már soha többé Nélküle. Mindezt ki láthatta előre? Apám élettársa megmondta, mert ugyanígy járt. Annyira utálta a gyerekeket, hogy amikor terhes lett, mindenki szegény gyerekért aggódott. Ma már huszonéves a lány, de a mindene. Hát én is így jártam. A férjemmel megromlott a kapcsolatunk. Valószínűleg ezért van az, hogy ő már nem akar több gyereket. Én nagyon szerettem volna. Hogy őszinte legyek, tőle már nem szeretnék. De szeretnék még gyereket. És ha nem ment volna tönkre a házasságom, rávettem volna a férjem. Sikerült volna, már puhult, éreztem. Csak aztán minden elromlott.

Szóval most itt vagyok én, aki legalább 10 évig utáltam a gyerekeket és most annyira szeretnék még egyet, és itt a férjem, aki meg annyira akart, most meg nem akar többet. Hát biztos mástól akar. Csak az nem változott, hogy a kislányunk nélkül mi már nem tudunk élni, ezért nálunk sajnos ez a válóok nem elég.

Kislányom sokszor szóba hozza, hogy szeretne kistestvért és mi lesz, ha kivesszük a hasamból. Mondtam neki, hogy nem lesz, mert apa nem akar gyereket. Erre azt mondta, hogy majd megbeszéljük, jó? (Mármint az apjával.)

Szegény kicsikém.