Van itt valaki, aki tényleg azért hagyta el a házastársát, mert az akart/nem akart gyereket?

Az emberek változhatnak, az igaz. De egy világ lustája, aki otthon szó szerint nem tudja, hogy mi hol van, mert se nem főzött, se nem takarított. se nem vásárolt be, se nem mosott, se nem vasalt, nem sorolom tovább, soha semmi házimunkát nem végzett, és ebben nem túlzok... egy ember, aki (szellemi) munkából hazaérve általában szét van esve, és minimum 2-3 órát magában kell lazítania, mielőtt hozzá lehet szólni... egy ember, akire a kutyát nem lehet rábízni, mert mindig elfelejti megetetni, megsétáltatni, soha nem jutott még eszébe megnézni a vizestálját, még a legnagyobb hőségben sem... akkor szerintetek egy ilyen ember mit kezdene egy csecsemővel, egy kisgyerekkel? Mit?

Ha a következő párja gyerek mellett fellázad a fáradtságtól, és nem nyalja fényesre a házat, nem “szolgálja” őt ki, nem tartja tiszteletben, hogy milyen munkát végez, hogy tényleg lemeríti az agyát minden nap... szerintetek ez a világéletében kényelemhez szokott ember majd kisikálja a vécét, tűri a gyerek ordîtását, és még boldog is lesz közben? De őszintén hisz ebben bárki?

Mert nálunk ez most működik, úgy vagyunk vele, hogy ő itthon tökkelütött mindenhez, én elvégzek mindent, cserébe van neki is tűrnivalója, van nekem is hibám elég. És egyikünk sem érzi magát alá- vagy fölérendeltnek, boldogok vagyunk együtt. De hogy ha ő ebből kibillen, az neki nem lesz jó, az hétszentség. Dehogy akar ő gyereket, ő egy képet akar, ahol a gyerek csak alszik és mosolyog, de őneki ugyanúgy nincs vele semmi, de semmi dolga, mint ahogy eddig. Így én is akarnék mondjuk, hogy hazajövök, úgy kábé 5 percig nyöszögtetem, aztán semmi több. Így ki ne akarna. Fogalma nincs róla, hogy mennyi munka és fáradság jár mellé.