Miért veszik ennyire sokan természetesnek a válást?

A te mondatod értelmesen fogalmazva

"...Aki gyereket vállal, az azt gondolja, hogy a gyerekének az a legjobb, hogy a saját szüleivel töltse a mindennapokat boldogságban, harmóniában, ugyanakkor ez ellehetlenül, ha az egyik fél megalázza a másikat minden létező szerepében. Lásd: Nő/Férfi,Feleség/Férj/,Anya/Apa... Ez az a pont,amikor az egyik fél -teljesen jogosan- úgy itéli meg, hoygy joga van boldognak lenni, ha máskép nem megy, akkor válás útján."

Az én férjem sem fog rettegésben tartani...nem fog fegyőrré változtatni csak azért,mert könnyelműen, mérlegelés nélkül nem köt csomót a p*csére.

Ja...és ez a " akkor minek vállal gyereket"...bicskanyitogató!

Azért vállaltam gyereket 8 év egyuttélés +1 év házasság után,mert nekem ennyi idő kellett ahhoz, hogy szellemileg,lelkileg érettnek gondoljam magam a gyerekvállalásra és nem utolsó szempontból a ferjemet is ugy iteltem meg, hogy most jutott el oda, ahova állitása szerint már 16 éve eljutott....de amint a példa mutatja se 16 éve se, most nem áll készen az apaságra...sem a házasságra. Ilyen tanulópénzt még életemben nem fizettem,mint amit most fogok...végulis a 10 legszebb évem ment rá erre az utolsó senkiházi, nullára.

28N

Sok választ kaptál már, én arra a kérdésedre fogok válaszolni, hogy egy gyerek, akinek elváltak a szülei, természetesnek veszi-e a válást. (Ezt persze te bicskanyitogató módon fogalmaztad meg, sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy írjak-e egyáltalán, vagy kár beléd a szó.)

A szüleim kilenc éves koromban váltak el, és bár a lehető legsimább módon tették úgy, hogy az rám minimális negatív hatással volt, én mégis elhatároztam, hogy én "jól" fogom csinálni. Nem fogok csak azért férjhez menni, és gyereket szülni, hogy ne maradjak egyedül, nem azt a pasit fogom keresni, aki hajlandó elvenni és gyereket csinálni, hanem akivel le akarom élni az életem, és akinek gyereket akarok szülni. (Megjegyzem, ezzel a szüleim is így voltak, de 20 év sokat változtat.)

Persze, az élet nem ilyen egyszerű, nem is állítom, hogy az, csak arra akarom felhívni a figyelmed hogy még egy ilyen normális, békés válás is képes volt elrettenteni a válás gondolatától. Nem tartom természetesnek a válást, de néha szükséges. A legtöbb, amit tehetünk hogy mindent megteszünk azért, hogy olyan partnert válasszunk, akivel nem lesz szükség rá.

A szüleim nem váltak el.

De minden míg hittem istenben(gyerekként) minden este azért imádkoztam, hogy vagy szeressék újra egymást, vagy legyenek külön.

Anyagilag mindent megkaptunk, és szép, rendezett környezetben nőttünk fel.

De az egész hideg volt, folyamatosan feszültséggel terhes volt a levegő. A bátyám alkohollal oldotta sokáig ezt magában, de szerencsére leállt.

A nővéremmel még iskola alatt elköltöztünk, és jelenleg a kamasz húgomat hordom pszihológushoz, és szinte én nevelem.

Elvileg egy szép és telljes családban nőttünk fel.

Erre négyből négy "gyereknek" vannak otthonról hozott súlyos pszichés probémái, hogy párat mondjak: szorongás, depresszió, pánikbetegség, cigaretta-alkohol és drogfüggőség.

A szüleim azóta is együtt vannak, azóta is van, hogy napokig nem beszélnek egymással, majd este, mikor azt hiszik, a húgom nem hallja őket, üvöltöznek egymással. Oh és persze már keményen isznak is.

Én is csak azok táborához tudok csatlakozni, aki annak eredményeit nyögi, hogy a szülei- kimondva, kimondatlanul- a gyerekek (azaz mi) miatt nem váltak el. Egy gyerek számára szerintem kevés traumatizálóbb dolog van (már túl a nyilvánvalókon, persze), ha azt látja, hogy a szülei, akik adott korban gyakorlatilag a teljes kis világát jelentik, folyamatosan boldogtalanok. Milyen üzenetet tanít ez neki? Ha öt évesen azt látja, hogy anyu és apu nem szeretik egymást, szomorúak és feszültek, akkor nagyon könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a párkapcsolatok rossz dolgok, a világ rossz és szomorú. És hogy nőhetne fel egy boldog, kiegyensúlyozott felnőtté, ha már gyerekkorától kezdve ezt látja?

Nekem a szüleim amióta kicsit is tudatomnál vagyok, folyamatosan veszekedtek. Természetesen semmi olyan példát nem láttam, hogy milyen egy PÁRkapcsolat, mert mint nő/férfi nem voltak jelen, és mint férj/feleség is csak nagyon korlátozottan. Anya/apa szerepben éltek, teljesen feladták az addigi önmagukat. Nyilván úgy-ahogy felneveltek engem is, a testvérem is, de a testvérem most közel 30 évesen még mindig egyedülálló, talán ha volt egy kapcsolata, az is rövid ideig tartott, én meg pont az ellenkezője, 17 éves koromtól kezdve kapcsolatból kapcsolatba ugrálok, és egyikünk sem tudja igazán kezelni ezt a szerepet. És egyikünknek sincs szoros kapcsolata a szüleivel, heti egyszer beszélünk (facebookon) pár mondatot velük, és nagyjából kéthavonta egyszer hazalátogatunk. Marhára megérte nekik kifejezetten miattunk elveszteniük önmagukat, és csak mint szülő létezni tovább. Onnantól kezdve, hogy kirepültünk a családi fészekből (mert mondanom sem kell, amint tehettük- érettségi után- mindketten egyből menekültünk a folyamatosan feszült, frusztráló légkörből, ahol konkrétan az érettségire nehéz volt felkészülnöm, mert a zárt ajtón keresztül is ugyanolyan jól lehetett hallani az emeltebb hangvételű szóváltást), megszűnt az életük egyetlen célja. És szerinted megérte nekik MIATTUNK együtt maradni 20 évvel tovább a kapcsolat élettartamánál? Akik kéthavonta egyszer rájuk nézünk, hogy élnek-e még? És közben meg van két "elrontott" gyerekük, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent egy párkapcsolat és hogyan is kell JÓL működtetni. És nálunk még csak fizikai abúzusról szó sincs (max lelki terror volt, rettenetes elvárások, követelések, egyébként én eléggé teljesítménykényszeres és önbizalomhiányos is lettem, a testvéremről ilyen szinten nem tudok nyilatkozni, de róla is elmond sok mindent, hogy az idejével mindent csinál, csak magával nem foglalkozik).

Szóval nem, nem minden esetben az a jó a gyereknek, ha a biológiai szülei együtt maradnak, a szülőnek meg aztán pláne nem jó. Az nem liberalizmus, ha nem élem le az életem egy bántalmazó, rossz kapcsolatban boldogtalanul, csak azért, mert vannak gyerekeim, vagy mert "értékek". Az élet nem az értékekről és példamutatásról szól, ráadásul még csak a gyereknevelésben sem feltétlenül játszik szerepet, nagyon sok fantasztikus szülőt ismerek, aki elvált, és borzasztó szülőt, aki együtt maradt.

Az meg külön megérne egy misét, hogy vajon ha úgyis elválnak, minek házasodtak össze, sőt, mondok jobbat, ha utána úgyis tányérokat törögetnek és anyáznak meg gyűlölködnek a végén, akkor mégis, minek ismerkedtek össze és miért kezdtek el randizni? Miért nem gondolják végig, hogy egy válás mekkora macera és mennyire ellene megy a konzervatív értékeknek? A házasságnak jelentése van, hát hogy képzelik emberek, hogy mikor megkötik, nem gondolnak ebbe bele? Nagyjából ilyen sok értelme van annak, hogy a gyerekvállalást miért nem gondolják végig. Senki sem úgy kezd bele sem a kapcsolatba, sem a gyerekvállalásba, hogy egyszer úgyis véget fog érni.

Hasonlóan vagyok a 17-hez.

Nálunk is az volt,hogy én mindent megtettem,hogy együtt maradjunk,és boldogok legyünk,ő évekig szart az én meg tulajdonképpen a közös gyermekünk fejére is.Nem nekem természetes a válás.Az ex párom sorozatosan csalt meg,a gyerek születése után a második viszonya derült ki,mikor azt mondtam,hogy ennyi volt,és ninCs több.Olyan szinten mondjuk akkor nem is volt választási lehetőségem,hogy ő állítása szerint beleszeretett abba a kolléganőbe,közös jövőt tervezett vele,csak útközben a csaj kilépett,mondván neki ez csak kaland volt,tehát két szék között a pad alá.Megérdemli.Természetesen utána mikor a csajnak nem kellett jött nekem azzal,hogy meg-e lehet javítani a kettőnk kapcsolatát??? Olyan lelki terhet rakott rám ezzel,hogy el sem tudom mondani.Nagyon nehezen döntöttem a mellett,hogy nem,mert egyszerűen annyi megaláztatást kaptam,annyiszor csalt meg és bocsátottam meg neki,hogy tudtam ha megint megteszem akkor pláne nem javul meg semmi,ő sem.

És akkor jön egy idegen egy ilyen véleménnyel,ne haragudj,szívem szerint megrángatnálak! Itt van a gyerek aki szenved,itt vagyok én aki megint csak szenved,és fél,hogy mi lesz,a harmadik félről nem tudok nyilatkozni.Na ilyenkor mi a megoldás nagy okos??? Maradjak mellette és tűrjem,hogy csal meg szarik mindenre,vállalva,hogy éppen mikor esik majd szerelembe mikor megy el,majd esetleg kullog vissza...a gyerek ezt lássa,nézze végig,és számodra ez az egészséges?????

19-es vagyok.Nagyon erős vagy 26-os!

Nálunk is megkezdődött már a visszatánc,de a mostani szenvedés majd elmúlik, ha visszafogadnám életem végéig rettegnék,mikor csal meg újra,a fiamnak meg pláne nem szeretnék ilyen példát mutatni,hogy azt higgye,az a normális,amit az apja csinált, hogy bármit megtehet egy nővel.