Miért veszik ennyire sokan természetesnek a válást?

Szerintem a válást senki nem tervezi a házasságkötéskor, sőt még a gyerekvállaláskor sem. Utána romlanak el úgy a dolgok, hogy már képtelenség folytatni.

Az előzőekből kifolyólag meggyőződésem, hogy a válásnak senki nem örül, mert hatalmas trauma az esetek 99 %-ában a szülőknek és a gyerek(eknek) is. Mégis sokszor ezt a megoldást kell választani, mer kisebb sérülést okoz, mint együtt maradni.

Egyébként éppen a múltkor láttam egy statisztikát, hogy a munkahely elvesztése mellett a válás okozza a legnagyobb lelki sokkot az érintetteknek. Tehát szerintem senki nem szórakozásból teszi.

nem szórakozásból teszik, de tetteik következményeit át se gondolják. Nem elmélkednek azon, hogy mi lesz velük 5 év múlva, és azon se, hogy mi lehet velük 5 év múlva.

8-10-15 éveket úgy dobnak ki a kukába, mintha 1000 évig élnének.

szánalmas! Bár ezen is látszik,hogy az emberiség idióta. biztos eltörölném a válópert! hisz 2 ember házasságkor ígéretet tesz egymásnak, hogy jóban és rosszban együtt maradnak.. aztán ahogy jön a rossz, máris dobják be a törülközőt.

Egy ideális világban bizonyára mindenki látná előre, hogy milyen lesz 10 év múlva a házassága. A valóság azonban sajnos az, hogy az első gyermek születése kisebb-nagyobb mértékben minden házasságban nehézségeket szül (a pszichológiában ezt normatív krízisnek nevezik, ami szükségszerűen be kell, hogy következzen). Ilyenkor a nő és a férfi mellett megszületik az anya és apa, és teljesen egyénfüggő, hogy erre ki hogyan reagál, mennyire tud rugalmasan alkalmazkodni az új elvárásokhoz. Ezt NEM lehet előre tudni, hiszen általában nem látjuk egymást a házasság előtt ebben az új szerepkörben.

Az én házasságomban pont az okozott gondot, hogy a gyermek születése után már CSAK anya és apa létezett, megszűntünk egymás társai lenni. Nem tudtuk összehangolni az új szerepköröket, funkciókat a régiekkel, így idővel elhidegültünk egymástól.

Mindennapossá vált a feszültség, a veszekedés. Ebben pedig természetesen a gyerek sem érezte jól magát! (Ő maga mondta óvodás korban, hogy jobb lenne, ha elválnánk!)

Persze az ideális az lenne, ha a gyermek a szüleivel tölthetné a mindennapokat boldogságban, harmóniában, de ahol nincs boldogság és harmónia, ott a gyerek a házasságban jobban sérül, mintha a szülei különválnak.

A válást is lehet sokféleképpen kezelni. Ha marad utána a mérgező légkör, ha a gyereket eszközként használják a szülők az egymás elleni harcban, az nyilván nem segít az egészséges személyiségfejlődésben. De ha a gyerekben tudatosítják, hogy a válás nem róla szól, hanem a szülei számára ugyanolyan fontos, akkor nem okoz benne különösebb törést. (Krízist, érzelmi válságot természetesen okoz, de ezt fel lehet dolgozni, ahogy minden más veszteséget is - ez is az egészséges személyiségfejlődés része.)

A válás után nálunk sokkal jobb lett a helyzet. Egyrészt mi, szülők is felszabadultunk a mindennapos feszültség alól, így a gyermekünk felé is nyitottabban tudtunk fordulni, több minőségi időt tudtunk vele tölteni. Mindkettőnknek lett új kapcsolata és ETTŐL lett otthon boldogság és harmónia - olyan, amit az exszel nem tudtunk megvalósítani. A gyermekem ugyanannyi időt tölt az apjával és az anyjával, nincs hétvégi szülőség és hasonlók. Az exszemmel a kapcsolatunk normális, megszűntek a veszekedések, tiszteletben tartjuk egymás új életét.

A gyermekem nagyságrendekkel kiegyensúlyozottabb, mint a házasság alatt volt.

Megjegyzem, az én szüleim több mint 40 éve élnek stabil házasságban, az exem szülei pedig már az 50. házassági évfordulójukon is túl vannak. Szóval előttünk ott volt az egységes családi minta, mégis elváltunk.

A gyereknek egyébként szerintem sokkal jobb példa az, hogy ha azt látja, ha a kapcsolat nem működik, akkor felnőtt emberként ezt ki lehet mondani és ha menthetetlen, akkor van lehetőség kilépni belőle. Nem azt tanulja, hogy szenvedjen egy rossz kapcsolatban, leragadva, opciók nélkül, bánatosan, depressziósan, boldogtalanul, hanem hogy tovább lehet lépni és lehet keresni a boldogságot.

A gyereknek alap esetben valóban a saját szüleivel a legjobb, ez tény, de alapvetően ha tartja a kapcsolatot mindkét szülővel, akkor fontosabb a nyugodt, biztonságot nyújtó, következetes légkör az otthonában, mint az, hogy a saját anyja és a saját apja van ott, de azok folyamatosan feszültséget generálnak és ebbe nagyon sok esetbe a gyereket is bevonják, akarata ellenére, egy olyan szerepbe állítják (természetesen önkéntelenül), amire még nincs felkészülve (tegyen igazságot a két szülő között, vajon kinek van igaza egy-egy kritikus kérdésben, pl). Ez hosszú távon sokkal de sokkal nagyobb lelki sérülést okoz a gyereknek, mint az, ha nyugodtan elválnak a szülők, nincs feszültség, nincs veszekedés, nincs hirtelen felnőtt szerepbe állítás, hanem hétvégente egyikükkel, hétköznap másikukkal van (ez természetesen a békés válásokra igaz).

A gyerekek rugalmasak, alkalmazkodnak azokhoz a helyzetekhez, amikbe belekerülnek, felnőttként viszont nem szabad csak és kizárólag a gyerek érzelmeinek alárendelni magunkat. Nekünk is egy életünk van, ami remélhetőleg több tényezőből áll, nem csak a gyereknevelésből.

Szerintem nem normális az a helyzet, amikor mondjuk egy pár összejön a korai huszonéveikben, akkor boldogok, születik egy-két gyerekük, majd a szürke hétköznapok, a munka, a stressz, a gyereknevelés, a sok probléma, mind-mind oda vezet, hogy elhidegülnek egymástól, egyébként is 10 év után már nem olyan, mint mikor megismerkedtek, nem is járnak el randizni, a beszélgetéseik este vacsoránál is vagy a gyerekek körül vagy az aktuális számlák kifizetésének a mikéntje körül forog, és akkor valamelyikük munkahelyén megjelenik valaki, akitől az illető igazán különlegesnek érzi magát, rájön, hogy az ő kapcsolatában ez nincs meg, esetleg félre is lép, de ha nem, akkor is inkább depressziózik tovább a kihűlt, érzelemmentes, értelmetlen kapcsolatban- csak azért, mert a gyerekek. És még nincs 35 éves. Alig élte le életének harmadát, és máris boldogtalan, depressziós, a munkáját utálja, a párja idegesíti, de legalábbis közömbös számára, a gyerekek pont belépnek a pubertásba lassan, ők is egyre problémásabbak, és akkor van két lehetősége: marad ebben az életben megkeseredett öregemberként, valószínűleg jelentősen lecsökkent élettartammal, hogy majd 55 évesen elvigye valami szívroham vagy stroke, vagy elválik, abban a reményben, hogy esetleg talál egy olyan embert, aki színt visz az életébe.

Szerintem nem normális ilyen helyzetben a maradást választani. A szüleim együtt maradtak, annak ellenére, hogy gyűlölték egymást, apám 55 évesen halt meg szívrohamban, anyám meg alig tudja leplezni, hogy ennek mennyire örül. Ez szerintem sokkal rosszabb példa, mintha elváltak volna, mindketten boldog életet éltek volna, apám talán még ma is velünk lenne, és inkább arra biztatna, hogy én is a boldogságom keressem, ne válasszam az önkéntes mártíromságot a gyerekek miatt, akik olyan 20 éves koruktól kezdve magasról tesznek rám egyébként is.

3.5eve valtam.Azert mert meg sem akarta menteni.Nem is szolt h bajban van a kapcs,ellenben remekul titkolta es a baratai falaztak neki.A gyerekekkel ingerult volt.

Jelenleg olyan kapcsolatban elek ahol oszinteseg,megbecsules es szeretet vesz korul.A gyerekeknek kivanni sem tudnek jobb potapukat,gyonyoruen fejlodnek,kiegyensulyozottak es tele vannak szeretettel.

9 csomo nott a testemben es egy ciszta a torkomban miota elvaltam.Nem en valasztottam.

Mi mar egy elvalt nemzedek leszarmazottai vagyunk,egy olyan generacio ahol a targyakat es a kapcsolatokat (bar mukodnek meg), lecsereljuk vmire ami uj,dizajnosabb es tobb funkciot tud.Ezzel egyutt kell elni.

Csak akkor lehetnek a gyerekeink nem elvaltak,ha peldat mutatunk.De ahol egy kapcsolat rossz,halodo,verekedos,indulatokkal teli,ahol apa lealazza anyat es cserebe anya kimarja apat munka elott,ahol apa kidobja anya cuccait a lakasbol (ezeket mind barataim csinaljak) ott a gyerek SEM arra jut vegkovetkezteteskeppen h a szuleinek egyutt jobb.A gyereknek eleg egy boldog kiegyensulyozott szulo h boldogan eljen.Ezt a pszichologusom mondta amikor ketsegbeestem h h legyek "hiteles apa" is.

A valas sosem termeszetes,de ahol a felek keptelenek megjavitani a kapcsolatot (amire mondom mar jo peldaval a sajat szulei sem jarnak elen),ott jobb elvalni.

Igy legalabb van egy ujabb esely h a kovetkezobe nem viszi at az elozoben elkovetett hibakat.

A féltestvérem azért szenvedett gyerekkorában, mert elváltak a szülei, én azért, mert nem váltak el.

Van, amikor úgy megromlik két ember kapcsolata (természetesen nem előre tervezetten), hogy már nem tudják helyrehozni. Ilyenkor jobb lenne, ha még időben, emelt fővel, vagy legalábbis kisebb lelki sérülésekkel válna el a két fél, mint hogy csatatérré váljon a család.

Amikor két felnőtt ember felnőtt módon megbeszéli, hogy sorry, elmúlt a szerelem és egyszerűen más az utunk. Én itt akarok élni, te ott, én ezt szeretném csinálni, te amazt, egyszerűen kinőttük egymást az valóban akár példa értékű is lehet - annak ellenére, hogy amikor történik akkor traumatikus.

A hercehurca, gyerekes egymásra mutogatás, vádaskodás, ittasság, verekedés, egymással kiszúrás, egymás ellen nevelés biztos, hogy mindig károsabb, de nem feltétlenül lesz példa a gyereknek. Lehet, épp egy ilyen folyamatban tanulja meg mi az, amit nem visz tovább ő maga.

Ha az egyik fél terrorizál akkor az, hogy a másik elválik és saját lábára áll szintén lehet példa értékű. Vagy amikor ugyanilyen helyzetben az aki kilép a kapcsolatból úgy neveli a gyerekeit, hogy nem forditja őket a másik ellen az szintén az.

Amikor a gyerek az őt verő igazitól elkerül a mostohához aki normálisan neveli akkor hogy kérdőjelezhetjük meg, hogy számára az a jobb?? És honnan tudhatná bárki, hogy akár egy baleset, vagy elkeseredettség vagy bármi más miatt hogy változik meg egy ember?

Azt gondolom, hogy az egyes eseteket egyesével vizsgálva igenis előfordul, hogy a válás a jobb megoldás. Az élet nem annyira egyszerű, hogy ami az egyiknek jó az a másiknak is biztos az.

Nem vagyunk számitógépes programok amiknek tök egyformán kellene "futnia".