Már évek teltek el, de még mindig nem bírtam feldolgozni. Mit tehetek a válás elviselése érdekében?

Lassan 5-6 év telt el azóta, hogy elváltak a szüleim. Amióta élek, naiv álmodozó vagyok hatalmas tervekkel és rengeteg ötlettel. A gyermekkorom felhőtlen volt, habár kevés barátra tettem szert: beszélgettem az állatokkal, bogarakat gyűjtöttem és pillangókat kergettem, a többi gyerek sosem érdekelt, csak a családom.

Aztán jött a hirtelen változás, amikor is kiderült, hogy néhány hónap múlva apának el kell mennie. Akkor már felsős voltam az általános iskolában, így nagyjából tudtam, hogy mivel jár egy válás, viszont el nem tudtam képzelni, hogy mi okozhat ilyesmit. Mert naiv fejjel mindig csak azt láttam, hogy milyen szép is az élet.

Apukámmal mentem, és szinte évről évre költözködtünk, míg végül a középiskolára megmaradtunk egy helyben. 2 évig voltam "depressziós", és 3 évig senkit se engedtem közel magamhoz. Mindvégig magamat okoltam a válás miatt, mert próbáltam helyettük helyrehozni az egészet, de csak még több fájdalmat okoztam a szüleimnek. És talán még most is így érzek, legbelül.

Azóta már észhez tértem, és újra naiv, álomkockákból építkező lány vagyok, de még mindig nagyon fáj. Azóta nem tudok kapcsolatokat teremteni. Ha boltba kell menni, beszélnem kell valakivel, vagy akár csak segítséget kell kérnem, rettegek a gondolattól, hogy megtegyem. Félek barátokat szerezni, és nem is igazán tudom, hogy hogyan kell ezt élesben csinálni (annak ellenére, hogy az elméletet nagyon is jól tudom, és névtelenül szoktam tanácsokat is adni), ezért az emberek elfordulnak tőlem, vagy nincs türelmük kivárni, hogy mikor érdemlik ki a bizalmamat - mivel rengeteg fájdalmat okozok azoknak, akik a barátaim szeretnék lenni. Próbákat állítok eléjük, hogy teszteljem, meddig képesek elmenni értem, csak azért, mert félek, hogyha bízni kezdek bennük, akkor mindenképpen tönkre fognak tenni. Pont úgy, ahogy tönkretett a szüleim válása.

És tudom azt, hogy én még a jobbik eset vagyok, mert mások sokkal rosszabb helyzetben voltak/vannak, mert jó lelkű szüleim vannak, és a hosszú szünetekben leutazhatok anyukámhoz, de az ilyen kommentek még nem fognak segíteni abban, hogy elvesztettem az egyetlen szilárd támaszomat.

------------------

Nem tudom, mit tehetnék még, hogy végre vége legyen az őrlődésnek. Úgy érzem, már mindent megtettem: pszichológiai könyveket olvasok, amik a boldog élet titkába avatnak be, házi-tanfolyamot végeztem, hogy hogyan legyek hálás, meditálok, rengeteg hobbim van, a kapcsolataim mégsem változnak. Sokan szeretnek, és vannak, akik példaképnek tekintenek, így ezzel nincs is gond, viszont azzal igen, hogy én nem tudom a szívemben elhelyezni őket, szeretni vagy bízni bennük, akármennyire szeretném.

Tudnátok valamit javasolni?