Együtt maradnátok ebben a helyzetben?

Tizen egynéhány éves koromban apám felindulásból megjegyezte,hogy már elakartak válni anyámmal,de miattunk nem tették. Hejjj, mai napig bánom,hogy akkor nem csaptam össze a két kezem és nem mondtam azt, hogy "Adná meg a jó Isten!"

Megkeserítette a családot, anyám nem boldog -nem lehet az- egy ilyen kapcsolatban. Apám hirtelen haragú, bár nem vert meg még senkit soha, gyerekként is elég volt,ha elkezdett ordítani, más akkor sírt így,ha elverték rajta a nyújtó fát.Mindig minden úgy volt/van/lesz ahogy Ő akarja,mindenki el volt/van/lesz nyomva. Én 18 éves koromban elköltöztem. A hugom is alig várja,hogy mehessen a világba. Bátyám az egyedüli,aki otthon kényelmesen el van,mint befőtt a polcon...

A "házas életükről" nem tudok sokat,de fizikailag képtelenség összehozni,ha azt vesszük,hogy 12-16 órákat dolgoznak a vállalkozásba és külön szobába alszanak...nem hiszem,hogy az elmúlt 10 évben olyan sokszor átlopóztak volna egymáshoz...

Én nem tudnám beáldozni a saját boldogságomat. Azzal nem csak Én veszítek,hanem a gyerek is, ha egyfolytában azt érzi és látja,hogy feszült vagyok és ingerelt,hogy legszívesebben baltát állítanék az apja fejébe, az kinek lenne jó? :D Én éljem le az életemet -ami csak egy van- örök boldogtalanságra kárhoztatva a gyerek miatt? Aki,mint mondottam egy nemlétező világban nőne fel...tele feszültséggel, mű mosollyal.Magamból kiindulva elég fos volt egy mű családban felnőni.

Az meg szemfényvesztés, hogy "miattunk nem " váltak el...csak a mocskos anyagiak és a vállalkozás miatt nem...