Tudnátok tanácsot, tippeket, praktikákat adni, hogy hogyan tudnék (legalább a gyerekek) előtt erősnek és magabiztosnak, és biztonságot sugárzónak tűnni, amikor elköltözik a férjem?

"Ha tennék magasról a gyerekeimre, akkor nem válnánk a férjemmel, mert nem szoptattam volna mindkettőt 24-26 hónapos korukig hanem max 1 éves korukban lepasszoltam volna őket nagyiknak, bébiszittereknek és elmentem volna a férjemmel romantikázni, stb. Szóval azt hiszem igen sokat veszítettem azzal, hogy mindenek felett a gyerekeket néztem"

Remélem egy pszichológus kicsit helyre teszi a gondolkodásodat majd.

Az a baj, hogy annyira csak a gyerekeidre figyeltél, hogy közben azt az igényüket, hogy normál családban nőjenek fel, apával együtt, teljesen figyelmen kívül hagytad. Nem, nem szartad le a gyerekeidet, de nem is tettél nekik jót avval, hogy az apjukkal nem törődtél. És valószínűleg ezét is ragaszkodnak ennyire hozzá. Nem a hosszú szoptatástól lesz jó anya valaki, sőt.

És most mondd, végül is mit akarsz? Hogy apa álljon eléjük, és mondja el nekik, hogy elhagy titeket? Biztos, hogy jobb lesz neked akkor, ha elmondja, hogy azért, mert vele nem foglalkoztál? Mert csak anya lettél, megszűntél nő lenni?

És ne hárítsd ezt a gyerekekre, hogy csak értük... Még ezért is ők érezzék hibásnak magukat szegények. Nem, te is vállald a tetteid következményeit, ahogy a férjedtől is ezt várnád.

Lehet, hogy ő döntött a költözés mellett, de ezt a te viselkedésed váltotta ám ki, ezt ne felejtsd azért el.

A saját történetemmel szolgálhatok csupán. A még nem egészen 2 éves kislányunkkal hagyott magunkra a férjem anno. Rájöttem, hogy csal... Nagyon régóta csal. Elmondani nem tudom mekkora pofon volt ez nekem. Számomra nincs mentség arra, hogyha valaki a várandós feleségét megcsalja! Biztos bennem is volt hiba, de akkor azért van a szája, hogy elmondja, nem azért, hogy más térdei között keresse a boldogságot... Minden erőmmel próbáltam megbocsátani neki, mert nagyon szerettem őt és már a pici is ott volt nekünk, nem akartam, hogy apa nélkül nőjön fel. Adtam neki mégegy esélyt és bár tényleg pedálozott, már soha többé nem tudtam úgy ránézni, mint azelőtt. Egy nap összevesztünk és később megszületett a döntés, hogy elköltözik, mert nem tudjuk ezt így folytatni.

Én akkor még szoptattam, amivel a stressz miatt szintén problémáim lettek, úgyéreztem, mintha szét tépnének belülről. Csődöt mondtam mint nő és mint anya egyben.

Az exem nagyon gáláns volt, hátra hagyott nekem szinte mindent és a kislányával is rengeteget foglalkozik azóta is. Számomra amellett, amikor kisétált az ajtón, az volt a legdurvább érzés, amikor aláírtuk a válási papírokat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a húszas éveim végén már egyedülálló anyuka leszek. Teljesen összetörtem és az első éjszakám egy rémálom volt az üres lakásban. Csak a kisányom és én. Hirtelen baromi nagy csend lett, én pedig csak sírtam és zokogtam. Nem bírtam tartani magamat a kislányom előtt, de igyekeztem közben magamhoz szorítani néha és éreztetni vele, hogy nincs semmi baj. Nem értette a helyzetet, de szerencsére őt nem viselte meg annyira, pici volt még ahhoz, hogy értse mi a baj. Nyöszörgős volt, de nem vette át a hangulatom.

Én Budapesten élek, nekem sincs itt senkim egy barátnőmön kívül, aki bölcsis gondozónő. Az első napokban ő vigyázott napközben a kislányomra, illetve azonnal elkezdte intézni azt is, hogy bekerülhessen a bölcsijükbe, hiszen egyértelmű volt, hogy nekem vissza kell mennem dolgozni idő előtt.

Őszintén szólva a mai napig nem tudom hogyan éltem túl az első hetet.

Jelentkeztem a főnökömnél is, elmeséltem neki a helyzetet, a helyemet betöltötte más, de 3 hónap után úgy is lejárt a szerződése, azt mondta akkor visszatud venni. Nagyon rendes volt a kezdetektől, éreztem hogy mellettem áll. Ahogy az első pár hétben elintéztem mindenféle ügyes bajos dolgomat, amit kellett, hazaköltöztünk vidékre a szüleimhez, programokat csináltunk és ha nagyon ki voltam bukva, akkor is csak anyu kezébe adtam a kislányt és elvonultam sírni... Anyu nagyon sok erőt adott és próbált lelket önteni belém, hogy minden rendben lesz és megtudom csinálni egyedül is, az élet megy tovább.

2 éve történt mindez, összességében még mindig nem tudtam feldolgozni, most is potyognak a könnyeim, ahogy csak visszaemlékszek rá, de akkoriban, ahogy kicsúszott alólam a talaj, új nyúltak a hónom alá egyszerre nagyon sokan és ez rengeteget segített abban, hogy tovább tudjak lépni. Amikor visszajöttünk Budapestre néhány hónap után és dolgozni kezdtem, akkor a nagyim önként és dalolva csomagolt be, hogy jön ő is velünk, vigyáz a kislányomra, amíg én dolgozok (nem tudtuk összehangolni, hogy amint dolgozni kezdek, ő mehessen a bölcsibe). Itt volt pár hétig, aztán a barátnőm vette át a szerepet szabadnapjain és beiratkoztunk egy családi napközibe is.

Mostmár ki merem mondani, hogy sínen van az életünk, kialakultak az új szokásaink, a kislányom bölcsis, én dolgozok, elég jól keresek, így szerencsére legalább ezzel nincs baj (az első hónapokban amíg nem dolgoztam azon is keményen agyalnom kellett hogyan osszuk be a pénzünket). Apuka felvette a hétvégi apuka szerepet és olykor elmegy a bölcsibe a kisasszonyért, hazahozza. Nagyjából ennyi. Továbbra is fájó pont az életemben, de a legjobb életfilozófia ilyenkor talán tényleg az, hogy az élet megy tovább...

Ne hagyd ki a gyerekeidet ebből, hiszen a pici még nem fogja érteni, hogy mi van, csak látja rajtad, hogy nagy a baj. Ugyanakkor a nagynak már el lehet mondani és igenis mondjátok el neki, hogy mi történik. Tudom, hogy nehéz, de hidd el neked is jobb előre tudni, hogy el fog menni, mint ha egy levélre mész haza, hogy "összepakoltam, leléptem, heló", avagy mire hazaérsz ott áll a bőrönd a bejáratnál és akkor közli, hogy ennyi volt. Rossz érzés, de így legalább egy kicsit tudod edzeni a lelkedet rá. A gyerekek se aznap tudják meg!! Legyen ott ő is, amikor elmondjátok nekik!

Nekem a legnehezebb nem az volt, amikor kilépett az ajtón, hanem amikor elköszönt a kislányától, úgyhogy ha máshogy csinálhatnám, akkor ő nem lett volna otthon és estére is áthívtam volna valakit, hogy ne egy zokogástól reszkető anya ölében próbáljon elaludni a kislányom és nekem is legyen némi lelki támogatásom.

Neked is ezt javaslom. Én nagyon sokat köszönhetek a barátnőmnek, úgyhogy hiába a rossz emlékek, ha vele történne hasonló én is ott állnék mellette és max sírnánk együtt. :)

Ne neveld a gyerekeket az apjuk ellen! A saját csődöd, nem az ő csődjük, nekik attól még lehet jó kapcsolatuk az apjukkal. Annyira picik még, hogy ha ebben fognak felnőni, emlékezni sem fognak erre a napra szerencsére.

Na persze, védd már meg mindentől azt a g.nnyládát!Milyen jó is lesz a gyerekeknek, ha úgy nőnek fel, hogy egy

"apa" ilyen. Velem ez történt, elmondtam a gyerekeknek mit tett velünk az apjuk, a szememben nem apa többé, ők sem hiányolják. Az apát meg látják a kedves gyerekmesékben, na az az apa, az övék egy felelőtlen,sivár érzelmű hiba, szánom-bánom, de nem jól választottam. ENNYI.