Hogyan lehet elviselni a válást? Imádom a férjem és van egy 7hónapos kisfiúnk. A házunk is épül. Teljesen padlón vagyok.

Több ok húzódhat a háttérben. Ezek közül az egyik oka nem lehet a "bekattanásnak", hogy:

Igazán azt sem tudod, mi minden jár a férjed fejében, tehát teljesen váratlanul ért, hogy megmakacsolta magát. Ugyanakkor az ilyesmi vagy egy szép lassan, szó nélkül végigtűrve betelő pohár eredménye, vagy egy heves természet gyorsan jövő-távozó "zápora". Szavaid alapján nem ez utóbbi áll a háttérben, tehát az előbbit "jelöljük meg". Mitől telt a pohara csordultig?

Nincs-e sok elintéznivaló, ami után, bár társak vagytok, neki kell szaladgálni, te pedig adott esetben pusztán mert nem veszel részt bennük (mert pl. ő olyan ügyes, okos..), fel sem fogod mekkora terheket cipel, ugyanakkor esetleg az apró-cseprő, rád váró dolgokból is elefántot csinálsz, vagy épp azt, hogy abba is besegítsen, tehát nem kap levegőt?

Leírod itt, mennyire imádod, de fogalmad sincs arról, hogy a tettei, döntései mögött mi áll? Az ilyen imádás inkább önzést tud takarni: azért "szeretek" valakit, mert nekem tetsző, hasznos tulajdonságai, képességei vannak, amikkel "kiegészít" engem? Vagy azért, mert hasonló képességekkel, érdeklődéssel rendelkezvén nem szorulok kiegészítésre, viszont jólesik, hogy az életutam pont arra vezet mint a másiké, egymást segítve haladhatok tehát az útitársammal - de nem annak hátán...?

Ezek nem állítások, ítéletek, de ahhoz, hogy a problémáit felismerhesd és ne tőle kelljen megtudnod őket (ami nehéz, ha pl. inkább megy el, mint a fejedhez vágja azokat, amik bepörgették), az ő cipőjébe kell képzelni/élni magad.

Amúgy pedig egy szakítást úgy lehet elviselni, ha tudod, hogy részedről mindent megtettél, tehát a hiba nem, vagy nem csak a te készülékedben van, ill. tudatában vagy a saját értékeidnek, így nem tekinted csődtömegnek magad pusztán azért, mert a másik számára nem bizonyultál nélkülözhetetlennek.

Beszélni, beszélni, beszélni!! Biztos hogy veled van baja?

Amikor a kisfiatok megszületett, még más volt? Esetleg azóta változott? És veled szemben? Vagy érzel még bármilyen közeledést részéről feléd? Hogy viselkedik otthon? Mennyi időt tölt otthon? Hogy bánik a gyerekkel? Sok minden függvénye lehet a folytatás.

Nem akarlak azzal rémítgetni, hogy nekem nagyon hasonló a történetem, 4 hónapos volt a kicsi, amikor bekattant a párom, egyik nap még megküldte a szokásos sms-eit hogy nagyon szeret, aztán hirtelen hanyagolni kezdett. Minden idegesítette, amit csináltam, szabályosan úgy kezdtem érezni, mintha utálná, hogy ott vagyunk a gyerekkel. És folyton panaszkodott, hogy miért nincs csönd, meg hogy nem tud mellettünk pihenni. És totál hidegen hagytam az utolsó hónapokban. Nálunk a döntő dolog az volt, hogy nem beszéltünk, vagyis csak én próbáltam kérdezgetni mindig, ő pedig elzárkózott. Azzal nem tudsz mit csinálni, max. fenyegetőzöl, hogy elhagyod. Van, akinél bejön.

Amíg egy picit is tudtuk kommunikálni, még nincs minden veszve.

Ja, és nálam nő volt a dologban. Ő pontosan tudta hogy nagyon szeretem, imádtam, de neki úgy tűnik, szülés után én már nem voltam elég szabad. Nem tudott velem szórakozni járni, amikor akart (mert valakinek otthon kellett maradnia a babával!), így hát beújított egy fiatal kiscsajt, aki ráér, minket meg kidobott. Előtte persze rákérdeztem, van-e valakije, mire ő szemrebbenés nélkül tagadott. Azt hittem, szétszakadok!

De nem telt bele 3 hónap és találkoztam valaki mással, aki nemcsak hogy engem jobban megbecsül, de még a kislányomat is imádja, úgy, ahogy az apja sohasem tette.

De persze ez csak az én egyéni esetem. A tiéd lehet még sikersztori a jelen formájában is. Te nyilván mindent megteszel most is és a következőkben is, de az csak 50%. A másik 50-et a férjednek kell hozzátennie, hogy működhessen. Ehhez kívánok szerencsét.

Ha szeret még, akkor minden rendbe hozható. De ha nem, vagy mást szeret már, akkor mindegy, hogy mit teszel, semmi nem fog megmenteni. De akkor talán nem is kell.