Ismertek-e olyan embert, aki tudja, hogy kellene, de nem lépi meg a válást?

Én is ilyen vagyok, a saját boldogságomat háttérbe helyezem, a gyerekek szükségleteinek kielégítése az első. Idegbeteg még nem vagyok, de frusztrált igen, sokszor nincs kedvem semmihez, fásult vagyok.

Szinte csak ilyen párokat ismerek. Sajnos...

Elmondom nálunk mi van. A férjem nagyon kedves ember, rendes, nem iszákos, nem agresszív, stb. De az itthon töltött idejének 98%-át a szgépes játékaival tölti. Fontos kérdésekben nem tud dönteni, állást foglalni sem. Túl engedékeny, tutyimutyi. A gyerekekkel keveset foglalkozik. A szexben inaktív. Programokat csinálni nem akar, mert borzasztó lusta. Amit kívülről látni: szép lakás, 2 szép gyerek, jó anyagi körülmények. Ami belül van: kommunikáció minimális, lakótársakként élünk, gazdasági közösségben. Sok ember így is együtt marad, mert végülis komoly gond nincs, el lehet így éldegélni, csak azok a fránya érzések ugye... Régen mi volt más? Hmm sok minden, de hidd el, a nagy öregek közül is sokan azért maradtak együtt, mert ha szétmennek, anyagilag mindenki rosszul jár. Az élet pedig egyre drágább. A Maslow-i piramisban az enni-inni-aludni előrébb van, mint a szerelem. Ha elválnék, és szerelmes lennék, összeköltöznék egy albérletbe egy férfival a 2 gyerekemmel, akkor se lennék boldog, mert akkor azon őrlődnék, hogy az én gyerekem nem tud osztálykirándulásra menni, nem ehet egészséges kajákat, spórolni kell a fűtésen, stb. Az ember eldönti, hogy a két rossz közül melyiket válassza. Azt mondom, ha mindenkinek végtelenített pénzforrása lenne, a házasságok 60-70%-a felbomlana pillanatok alatt. Én ha nyernék a lottón vennék két egymás melletti házat, egyikben a férj lakna, másikban én a gyerekekkel, de a gyerekek bármikor átjárhatnának a két ház között, így együtt nevelnénk őket. Ez azonban nem fog megvalósulni, szóval úgy élek, ahogy tudok.