A környezetemben több kapcsolat ment tönkre a gyerekvállalás utáni 1 évben. Ez mennyire általános? Hogyan lehet megakadályozni?

Én amondó vagyok, hogy semmit nem lehet tenni.

Beszélhettek sokat a témáról, az érzésekről, félelmekről, mit, hogy csináltok majd, ha lesz gyerek, de ha belekerül, sajnos leléphet ugyanúgy, ha bekattan.

Ne így legyen és mindenkinek az ellenkezőjét kívánom, magamnak is, én is ezelőtt állok épp.

nagyon sokat kell beszélgetni róla, igaz majd éles helyzetben derül ki, hogy mi a másik valódi hozzáállása.

én már előre felkészítem a páromat, hogy számítson a lehető legrosszabbra, mert mivan ha a gyerek egész éjjel bőgni fog, vagy épp én leszek full hulla emiatt :)

már most olyan itthon a munkamegosztás, hogy a gyerek születésével se kelljen sok dolgot megváltoztatni.

szerencsére én eddig jó példákat láttam a környezetemben, annak ellenére, hogy az én őseim is a születésem után nem sokkal mentek szét. mi majd igyekszünk jobban csinálni, és nem egy elhamarkodott kapcsolatban családot alapítani.

Szia!

Mi is válás közepén vagyunk egy másfél éves kisfiúval. Ő is akarta a babát is és a házasságot is, sokat beszélgettünk erről anno. Az esküvőnk hetén tudtuk meg, h babát várunk, a nagy öröm mellé azonban sorozatos csalódások párosultak, nem kísért el már a vizsgálatokra sem. Megszületett a pici, akkor kicsit jobb volt pár hónapig, aztán megint tök egyedül voltam mindenben. Tudatosan figyeltem, h ne érezze magát másodiknak, igyekeztem minden téren a gyerek előtti élethez hasonlót nyújtani. Sajnos ő ennek ellenére sem érezte jól magát, állandóan panaszkodott, h itt nem lehet pihenni stb. Emiatt -is- többször válással dobálózott, de a gyerekhez egyszer sem kelt fel, egyszer sem vitte sétálni, nem etette, nem fürdette, nem segített sem a babánál, sem a házi munkában, boltba is a pár hónapos kicsivel jártam. Semmiben nem alkalmazkodott, állandóan rossz volt minden, bármit csináltam. Pl, ha vele aludtam, és a kicsi sírt, ő is felébredt, akkor az volt a baja, h miért nem a babával alszom, mert akkor most ő nem ébredt volna fel. Ha meg a kicsivel aludtam, akkor megsértődött, h miért alszom ott.

Ennek ellenére én a környezetemben csak magamat tudom példának felhozni, valószínű nagyon rosszul választottam. a férjem személyisége alapból olyan -és ez a házasságkötésig nem volt nyilvánvaló-, h ha megfeszülök sem lett volna jobb. Az állandó zsörtölődések, részéről a válás állandó emlegetése vezetett el oda, hogy kénytelen voltam feladni. Pedig nem szoktam könnyen, de ennek értelme nem volt, a kicsinek meg egyenesen ártalmas az ilyen légkör. Mi bármennyit beszélgethettünk volna, van, akivel nem lehet dűlőre jutni.

De mondom, hogy én csak magamat tudom, aki ilyen helyzetben van, pedig sok anyukával vagyok körül véve. Szerintem élesben dől el, hogy megmarad-e egy jó házasság vagy sem a baba után. Igazán tenni nem lehet semmit, egy fél kevés hozzá, illetve én is azt tudom mondani, amit a többiek, h figyelj oda rá, és ami fontos, h legyenek olyan feladatok, amiket mindig ő csinál, hogy hasznosnak érezze magát. Szülőnek lenni a legszebb, legnehezebb és legösszetettebb feladat. Sok sikert:)

Kérdező, nekem férfiként két gondolat jutott eszembe, és mindkettő "unisex":)

Az egyik, hogy a rossz statisztika fő oka az, hogy még mindig tartja magát sok ember (főleg nők, de ez nem kizárólagos) agyában, hogy a válságban lévő kapcsolatot majd a gyerek hozza helyre. Ezért azután akkor vállalnak gyereket sokan, amikor amúgy is instabil a kapcsolatuk... de ilyenkor természetesen a fordítottja fog történni, amíg egy jól működő kapcsolatot is próbára tesz, de meg is erősíthet a közösen eldöntött gyerekvállalás, addig a válságban lévőt törvényszerűen robbantja fel.

A másik, ogy végre be kellene látnia mindenkinek, hogy a világ leggonoszabb dolgát úgy hívják, hogy "elvárások". Manapság sajnos divat maximalistának lenni, önmagunkkal szemben is, meg mással szemben is, holott a világ egyik legrosszabb, legtolerálhatatlanabb tulajdonsága. Szóval nem szabad elvárás-halmokkal élni önmagunkkal szemben se meg a másikkal szemben se, elfelejtendő a "jó anyának/apának/kapcsolatnak ilyennek-olyannak KELL lennie" gondolkodásmód, az ember olyan amilyen, a pár tagjai olyannak fogadták el egymást amilyenek, dolgokat/történéseket ki így ki úgy, ki gyorsabban, ki lassabban reagál le... nincs "a férjemnek velem KELL jönnie az orvoshoz/terhestornára/akármi" és nincs a "feleségemnem jól KELL tűrnie a terhességi rosszulléteket"... szóval nem szabad egymást és a kapcsolatot elvárásokkal terhelni. Észre kell venni, hogy az, hogy az ember szaporodóképes korba érve szaporodik:) az egy maximálisan természetes folyamat, és nem a világot a fejére állító kataklizma. Ha mi mégis azt csinálunk belőle a családban, eldöntve, hogy "most aztán mindennek változnia KELL mert így úgymond NORMÁLIS" az a mi elqrásunk... szóval nem szabadna túllihegni ezt az egészet, mert sokkal többet árt, mint használ a családnak...