Miért gondolják sokan, ha elválnak jobb lessz?

"Nekem néha amai felnőttek olykor butábbnak tünnek, mint egy ovodás."

7. vagyok, én is pontosan így látom. A felnőttekkel az a baj, hogy a saját és mások életének elcseszéséhez minden eszközük meg is van. Házasságot köthetnek, gyereket szülhetnek. A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy az emberek nem válogatnak. Összeházasodnak azzal, akit valójában nem is ismernek(vagy igen, de egy ideig még tudják tolerálni a másik nem is kicsi rigolyáit), felszáll a lila köd, jönnek a problémák, reménykednek a változásban, majd a másikat okolják, hogy miért ilyen felelőtlen/hűtlen/hazug/lusta/érzéketlen alak. Épp csak azt felejtik el, hogy nagyrészük épp ugyanilyen volt a házasság előtt is, csak nem vették észre(mert nem akarták).

Semmi körültekintés nincs az emberekben, ha párválasztásról van szó. A legritkább esetben kommunikálnak komoly dolgokról (mint pl. gyerekvállalás, pénz beosztása, későbbi tervek) és ezt is akkor, mikor már késő, ugyanis perpatvar van az eltérő nézetek miatt.

Mi a párommal rengeteget beszélgetünk. Tudom, mit vár az élettől, milyen az életritmusa, az értékrendje. Persze ez a tudat önmagában semmit nem érne, ha alapvetően teljesen különbözne az enyémtől. Abból sose lenne mindkét felet kielégítő kapcsolat. Én azt mondom, addig felesleges házasodni amíg

a) nem ismerem jól a másik fél terveit, világnézetét stb.

b) vannak olyan tulajdonságai, amiket nem tudok hosszútávon elfogadni, max. szemet hunyni fölötte.

Épp ezért nem tudom sajnálni azt az anyukát, aki szerelemtől ittasan hozzáment a kedveséhez, aki sajna gyakran nézett a pohár fenekére már anno is. Mostanra hiába hívom úgy, hogy felelőtlen alkoholista disznó, a tényen nem változtat, hogy mindig is ilyen volt, és hiú ábránd azt hinni, hogy egy férfit rendbetesz a gyerek vagy a házasság. Az is felelőtlenség volt, hogy hozzáment a nő. (és ezt most nem a férfiakra hegyezem ki, mindkét nemben vannak ilyenek és olyanok is.)

Rengeteg oltást kaptam már azzal kapcsolatban, hogy 19 évesen mit pattogok, semmit nem tudok az életről. Aztán olvasok olyan anyukákról, akik a gyerekes férjüket hibáztatják azért, mert rossz apa. Nade könyörgöm... muszáj volt neki szülni? Sose kerültek szóba a gyerekneveléssel kapcsolatos kérdések? Vagy: "a párom elcseszi a pénzt". tőlem ez olyan idegen... ez nem olyasmi, amiről tilos beszélni, mert fujj, anyagiasság. Erről KELL beszélni, mert a házasság - akár tetszik, akár nem - gazdasági közösség is.

Mindent összegezve szerintem a jó házasság alapvetően a jó választáson múlik. Innentől kezdve a kommunikáció, az önzetlenség, a hűség és a szerelem(ami idővel igenis átalakul egy kicsit langyosabb vízzé!) magától értetődő lesz.

19L

Azért ez nem egészen így van, hogy ha jól választunk, és alaposan megismerjük a másikat, akkor minden ok...

Én pl. 4 év után mentem hozzá a férjemhez, és szinte az első pillanattól kezdve együtt is éltünk. Nem lehet azt mondani, hogy nem ismertem meg.

A közös hullámhossz megvolt, megvan ma is... amit én problémának látok az inkább az, hogy a felek hajlamosak belekényelmesedni a kapcsolatba (nők is, férfiak is). A párkapcsolat helyett már családban gondolkodnak, és elhitetik magukkal, hogy ők már csak szülők, nem nők és nem férfiak, hiszen a másik már ott van, kimondta az igent, ott van a gyerek is, akkor minek törni magukat a másikért?!

Aztán szépen lassan már csak egy megszokott bútordarabnak tekintik egymást, pedig közben mindenkinek igénye van arra, hogy nőnek, férfinak érezze magát, még ha nem is mondja ki. Előbb-utóbb ezzel mindenki szembesül, hiába mondogatja, hogy "jó ez így nekem"... nem jó. A világ leglustább férje is tűzbe jön, ha felbukkan egy csinos új kolléganő... lehet, hogy nem történik köztük semmi, de a férfi észre fogja venni, hogy ő azért férfi, vagy legalábbis annak szeretné érezni magát... és ugyanez igaz a nőre is, akinek a férje otthon a tévét bámulja este, munka után.

Egy párkapcsolatért igenis dolgozni kell, mindkét félnek, hosszú távon. 10-20-30 év után is. Mert ha ez a pont sérül, akkor lehet akármilyen ideális élet: ház, autó, nyaralás, gyerekek - nem érzik jól magukat a felek a kapcsolatban, jönnek az apró piszkálódások, furkálódások, és nem azt fogja mondani, hogy miért nem viszel el néha vacsorázni, vagy miért nem dicséred meg az új frizurám, hanem azt, hogy már megint sáros cipővel mentél végig a frissen felmosott kövön és társai... és a férfi nem érti, hogy mi a gond, hiszen ő a világon a legjobb férj... A nő is értetlenül áll, hiszen ő csodálatos háziasszony, anya, csak éppen nem érezteti a férjével, hogy büszke a munkahelyi előmenetelére, vagy este inkább befordul a fal felé...

Természetesen sokféle verzió létezik, de a legnagyobb probléma szerintem az elkényelmesedés... hogy lusták vagyunk dolgozni a párkapcsolatért, és azt hisszük, hogy a másiknak kell tenni, mi tökéletesek vagyunk...

Hogy újra lehet építeni egy tönkrement kapcsolatot? Csak akkor, ha mindkét fél belátja, hogy neki is tenni kell, és nem csak a másiktól várja... erről is tudnék regényt írni, de nem teszem. Elég annyi, hogy ha csak az egyik fél dolgozik a kapcsolatért, nagyon hamar letöri a lelkesedést, ha a másik nem küzd.