Milyen a kapcsolatod párod előző házasságából származó gyerekkel?

Kedves Első!

Ilyen lehet egy angyal mint te!

Én özvegy vagyok és pont azért nem találok társat, mert nincs kedvem más gyerekét nézegetni.

Nekem is lehetett volna egy második saját.

És hitellel terhelt apuka? Jesszus, már csak az kéne az eddigiek mellé.

Az én történetem nehezen indult. 23 éves voltam, amikor megismertem a páromat, ő akkor volt 41. Volt két lánya, akkor 10 és 19 évesek, akiket én egy évig egyáltalán nem láthattam, mivel az ex megtiltotta. Nagyon rossz volt, hogy volt a párom életének egy olyan, nagyon fontos része, amiben én nem vehettem részt. Vasárnaponként a 7 éves unokahúgommal jártunk moziba, amíg a párom a lányaival volt... Az ex folyamatosan ellenem hangolta őket, minden voltam, csak ember nem. Rengeteg türelemre volt szükség, Szenteste én magam küldtem át a párom a lányokhoz, hogy legyen velük, én meg hazamentem anyuhoz karácsonyozni. Amit kértek, toronyórát lánccal, mindent megkaptak, magunknak meg már nem jutott ajándékra. De természetesnek vettem, hogy a gyerekek az elsők, még akkor is, ha a nagyobbik már elvileg felnőtt volt, csak pár évvel fiatalabb nálam.

Az extől a párom egyetlen bőrönddel költözött el, először albérletbe mentünk, majd hazaköltöztünk Pestre, az én házamba. Közben sikerült megismerkednem a gyerekekkel is, ez is lassan ment, először csak megnéztünk egy filmet közösen - hogy ne kelljen beszélgetni - majd szép lassan összebarátkoztunk. A kicsivel nagyon jó lett a kapcsolatunk, és a nagyobb is elfogadott, igaz, neki nehezebb volt, hiszen alig voltam idősebb nála.

Sosem beszéltem nekik az anyjuk ellen, sőt, mindig védtem. Nem játszottam "pótanyát", mindig azt mondtam, van nekik saját anyjuk. Megértettem, és elfogadtam, hogy a páromnak ők a legfontosabbak, főleg a kicsi, aki nagyon apás volt. Őt nekem sem volt nehéz megszeretnem... Nem volt bennem féltékenység, bár az rosszul esett, hogy én dolgoztam, mégsem vehettem magamnak ruhákat, ellenben "megörököltem" azokat a ruhadarabokat, amiket a nagy csak megvett, de aztán mégis úgy döntött, hogy nem kell neki...

Évek teltek el. Aztán megszületett a közös gyerekünk, egy kisfiú. Eleinte volt nagy öröm, a tesók örültek az öcsinek, büszkék voltak rá. Azonban most, hogy lett egy kisbaba, többé már nem tudtunk mindenkinek toronyórát venni lánccal... Én is határozottabb lettem, úgy éreztem, a kicsi is megérdemel legalább annyit, mint a nagyok. Főleg én változtam. A lányok már nagyok voltak, a kisebbik 15, a nagy pedig 24. Főleg a naggyal kapcsolatban éreztem úgy, hogy ennyi idősen már nem nekünk kellene biztosítani a bulijai, meg a ruházkodása költségeit... Arról nem beszélve, hogy ő is csak akkor jött, ha pénz kellett neki, egyébként nem érdekelte sem az apja, sem az öccse. Féltékeny lett a kisfiúra, úgy érezte, azért nem kap már annyit, mert az öccse "kitúrta". Azt nem értette meg, hogy már évek óta a saját lábára kellett volna állnia, nem az öccse miatt, hanem azért, mert felnőtt.

A kisebbik lány viszont megértette a helyzetet, a mai napig jön, látogat minket, öcsit imádja, az is őt. Már ő is 18, és annyira belejött a babázásba, hogy gyerekfelvigyázást is gyakran vállal. :)

Nekem nem volt kérdés, hogy lesz-e közös gyerekünk. Amikor komolyra fordult a dolog, a párom elé álltam, és megmondtam neki, hogy pár éven belül szeretnék gyereket, és megértem, ha ő a két nagy után már nem akar. Viszont én nem mondok le a gyerekről, és akkor tovább fogok lépni. Ő maga bizonygatta, hogy van még benne annyi, hogy felneveljen még egy-két gyereket, és mivel fia született, számára is újdonság volt a helyzet a lányok után. Én azt hiszem, alkalmazkodtam évekig, de azt senki sem várhatta el tőlem, hogy a saját gyerekeim jövőjét is beáldozzam csak azért, hogy a lányok egy életen át Apa pici lányai maradhassanak...

Az ex egyébként a mai napig eltartja a 27 éves nagylányt, aki két szakmával még egy napot sem dolgozott. A párom viszont már a tudomásukra hozta, hogy tőlünk ugyanezt már nem várhatják el. Két szakmát szerzett, támogattuk, de most már elég. Nem az öccse miatt, hanem azért, mert ez az élet rendje. A kicsit még segítjük anyagilag, de ő meg nem is várná el...