Hogy dolgozzam fel? Hogy lépjek túl ezen?

22.17 írta

"Elgondolkoznék a helyetekben, vajon véletlen-e, hogy én kaptam ezt a feladatot? Egy ilyen különleges csöppséget?"

Megfontolandó, amit hozzáteszel, de szerintem akkor lenne erről szó, ha fejleszthető lenne a gyerek, és valamit azért felfogna, csak egy kicsit lassúbb felfogású lenne... De így?

Az meg, Kérdező,ne hasson meg, hogy a férjed "feltöltődni" jár hozzátok. Jóhogy nem esik nehezére 2 óráig, 2 napig szeretni azt a gyereket, aki mellett viszont Te nonstop ott vagy most már EGYEDÜL.

A cranio-sacralis terápiát ajánló vagyok.

Azért azt nem hinném, hogy nem fejleszthető a gyermek.

Ilyen korú gyerekek még nagyon sokat tudnak változni ha megkapja a megfelelő fejlesztést, gondoskodást, szeretetet stb.( Itt hozzá tenném, ha bekerül egy intézetbe még lejjebb csúszhat a fejlődése.)

Vannak még okosító tornák is, mint pl.:TSMT, Alapozó terápia.

És még valami, szerintem a kislányod nagyon is érzi, hogy már feladtátok vele kapcsolatban. SOHA NEM SZABAD FELADNI.

Ezerrel oda kell tenned magad, és a férjednek is.

Hidd el ha így tesztek meghozza gyümölcsét.

Próbáld meg az Ő szemszögéből nézni, nem érdemli meg, hogy a szüleivel éljen? Hogy szerető közeg vegye körül?

Dehogy nem! Hiszen Ő nem tehet semmiről.

Tudom, hogy mit élsz át, hiszen én is átéltem, de egy percig sem gondoltam rá, hogy eldobjam magamtól Őt.

Voltak nekem is mély pontjaim, de tudtam , hogy túl kell lennem rajta minél hamarabb, mert neki szüksége van rám.

Hiszen anya lettem, és innentől kezdve az én igényeim már másodlagosak.

Szóval kérdezted, hogy hogyan dolgozd fel:

- soha ne add fel

- ezentúl a napjaitok fejlesztéssel teljenek

- sok-sok mondókázás, sok mese olvasás,törődés a kislánnyal

- rajzoljatok együtt ( ha nem megy fogd a kezét és úgy)

- járjatok gyerek társaságba

- keress olyanokat akik veled egy cipőben járnak, és ne szégyellj tanácsot kérni

- logopédust keressetek fel

Minden jót kívánok, sok erőt és kitartást menni fog!

Nem értem, hogy miért vagytok a Kedves Kérdező férje ellen. Még ha arról lenne szó, hogy végleg elhagyta a családját, nem is érdeklődik felőlük stb. DE nem.

Az meg, hogy intézetbe adják a gyermeküket, nem jelenti azt, hogy eldobják. Jó kezekbe adják, akik segítik a fejlesztését a kislánynak. Lehet, hogy sűrűn hazaviszik majd, vagy hétvégente. Nem azt fogják tenni, hogy nem foglalkoznak vele. Nem azt jelenti, hogy jött egy kis akadály, és feladják. Nem szakember sem az anya, sem az apa. És a gyermek sem valószínű, hogy azt fogja érzékelni, hogy eldobták őt, ha megfelelő gyakorisággal látogatják.

Szerintem egy szakember nem tudja megadni azt a törődést, és szeretetet amire a gyereknek szüksége van.

Pont azért írtam a TSMT és az alapozó terápiát, mert itt megtanítják a szülőnek mit kell csinálni.

A szakember soha nem fog annyit foglalkozni a gyerekkel amennyit egy szülő foglalkozna.

Ő nem érdekelt abban, annyira mint egy szülő.

a persze nem kap olyan szeretetet az intézetben blabla, sok ismerősöm van akiknek beteg a gyereke és ebből két példám van az egyik:

-a gyerekét spéci iskolába adta ahol sok kis fogyatékos lurkó van amíg pici volt addig persze otthon nevelte, de neki volt kitartó férje akinek nagyon fájt a dolog de nem hagyta el a családot.így a gyereket a szülő neveli,de legalább napközben gondoskodnak róla és fejlesztik tehát a szülő dolgozhat közben, bár van egy egészséges kislányuk is és kisit így is úgy is tönkreteszi az életüket, mert a kislány sem tud mellette normálisan fejlődni(beteg gyerek próbálja bántalmazni az egészséges gyereket,mert úgy érzi veszélyeztetve van, egyszerűen ez egy ösztön ami ilyenkor előjön)

a másik:

- nem adta be sehova a gyerekét mert szereti ami nagyon szép tulajdonság de:az apa két állást is bevállalt míg anyuci otthon van. a ház szinte szalad mert lényegében egész nap a gyerekkel kel foglalkozni és ugye utána kell járni mindenféle terápiának, hogy hogyan kell csinálni stb. szakemberekhez járnak.ez felőrli a családot, mert már rég nem voltak sehol szórakozni hisz a gyerek mindenütt csak zavarja az embereket(nem szép dolog de ha ordít egy gyerek és nem tudni miért akkor zavaró kis korban még nem de kamaszként már tényleg fura lesz).Még egy egészséges gyereket szerettek volna,de nincs erre idő a beteg gyerek mellett és szinte könnyes lesz a szemük ha meglátnak egy egészséges csöppséget

szóval én inkább arra szavazok hogyha semmiképp nem tudod elengedni akkor baba korában vidd terápiákra fejleszd a kicsikét aztán keress egy spéci óvodát később pedig egy iskolát(nem feltétlenül kell intézetbe zárni elég egy spéci oktató hely)így vele lehetsz, de élhetsz is mellette és ettől talán a férjed is megnyugszik és visszajön, de ha legközelebb megint megfutamodik akkor és dobnám de iziben, mert egy gyáva és undorító dolog, hogy menekül és csak hétvégi apuka szerepét játsza

ma 08:07-nek.

Kedves anyuka.Írod,hogy szerinted nincs olyan hogy a gyermek nem fejlődik..Sajnos van,és ezt a saját bőrömön tapasztalom nap mint nap.

Nekem fiam van már 19 éves.Súlyos szellemei és testi fogyatékos. Én évekig reménykedtem,és hasonlóképpen jártam mint a kérdező.Az én férjem is elment,annyi különbséggel,hogy ő nem is látogat minket.Nekem az orvosok is tanácsolták,hogy tegyem be egy megfelelő helyre hiszen ott hozzáértő emberek fognak foglalkozni vele.Nem tettem,mert úgy éreztem,hogy akkor rossz ember lennék.Mindent elolvastam,mindent kipróbáltam amit csak emberileg lehetséges.még a TSMT tornát is. Amíg bírtam fizettem hivatásos gyógypedagógusoknak és ők is naponta jöttek ki. De semmi.Sok évnek kellett eltelnie míg rájöttem a fiam semmit nem érzékel a világból.Ahogy az orvos mondta csak vegetál..Fogalma sincs hogy ki vagyok,nem érzi hogy el vagyok keseredve vagy sem..

Léptelen bármi módon is jelezni,vagy tudatni,hogy érez valamit. Nem írom le,hogy hogy telt a 19 évünk,de leírhatom,hogy hová vezetett a büszkeségem,és a reményem. Lassan 20 éve nincs senki barátom.A régiek elmentek,mert nem bírták feldolgozni az epilepsziás rohamokat vagy csak az idegi rohamokat amikor minden ok nélkül nekiment valaminek vagy valakinek..(nem is tudja ,hogy ezt csinálja)A szüleim pár éve meghaltak.Anyukám ahogy tudott segített,de édesapám sem tudta soha feldolgozni.Bár ő is jött mindig anyuval,és segített ha kellett a ház körül.Mindig hagyott a kis asztalon pénzt,de mindig észrevettem,hogy sír.Az apám sírt akit mindig erős,és büszke embernek láttam..A fiam ma majdnem 90 kilós.Már képtelen vagyok felemelni,képtelen vagyok kordában tartani.Én 39 éves vagyok..Annyira megtört ez az élet,hogy hatvannak nézek ki..Tönkre ment a házasságom,az életem...Úgy érzem,hogy én is csak vegetálok..

Mivel tudom,hogy sok olyan súlyos eset van amikor semmi sem segít,így őszinte leszek..Ha újra kezdhetném,én nem gondolkodnék,Betenném egy megfelelő helyre,és mindig mennék látogatni.De nem vennék ilyen nagy terhet a vállamra. Nem vagyok rossz ember,és most már én is azért járok orvoshoz,hogy a segítségével egy megfelelő,biztos helyet találjunk a fiamnak..Így legalább biztos helye van ha én meghalnék...

Kedves 13:29-es válaszoló!

Én vagyok az az anyuka aki terápiákat a javasolta.

Fogadd el mély tiszteletemet, és együttérzésemet.

Te csodálatos anya vagy, mert megtettél mindent a gyermeked érdekében.Légy nagyon büszke magadra, hiszen emberségből kitűnőre vizsgáztál.

Mindent megtettél amit tehetsz, de sajnos ez kevésnek bizonyult.Mivel már nem tudod ellátni a fiadat, így egyetértek azzal, hogy el kell helyeztetni valahol, ahol gondoskodnak róla.

Becsüllek érte, hogy volt erőd és bátorságod küzdeni érte.

Minden anyának ilyennek kellene lennie mint Te vagy.