A férjem mellett sokkal jobb és könnyebb volt az életem. Mit tegyek, fogadjam el, hogy már sosem lesz olyan? Vagy vannak még olyan férfiak, mint ő?

Házas voltam, elváltunk.

Most van valakim, szeretem is, mint embert, de sajnos egyre jobban rám nehezkedik az érzés, hogy mennyire nem nyújtja nekem azt, amit a férjem nyújtott.

Mit tegyek, inkább fogadjam el az új élethelyzetet, ne hasonlítgassak? Vagy inkább addig kéne keresnem míg valaki nem pótolja egy az egyben a férjemet?

Mivel biztos kérne valamelyik válaszoló példát, adok máris. Ha tönkrement a mosogatógép, a férjem megszerelte, rendelt alkatrészt, olcsóért jó volt megint. Most vagy újat kell venni, vagy annyiért kell szerelőt hívni, hogy már szinte megérné jobban újat venni.

Ha bármi nem működött nekem mobilon, laptopon, interneten, a férjem elintézte nekem.

Akkor ott vannak az utazások. Rendszerint a célállomás választása az én feladatköröm volt, mert én voltam aki jobban szeretett volna utazni, ő csak jött ahová utazni akartam. De amikor eljött a tényleg utazás, én olyankor már csak hátra dőltem. A férjem vezetett ha autós út volt, a férjem vezetett minket a reptéren ha repülős út volt. Ő halandzsázott a helyiekkel a szállásokon, éttermeken, tömegközlekedési helyeken. Ő intézett tényleg mindent utazáson.

Akkor ott a kaja. A férjem intézte a bevásárlást, ő volt aki sütött, főzött. Nekem egyáltalán nem kellett konyházni, max hideget csináltam magamnak, kávét főztem, teát, meg rámoltam a mosogatógépet, letöröltem a konyhapultot, de ennyi.

Mi van még... Ilyen apróságok, mint a cipekedés. Ha valahová a férjemmel mentem, sosem kellett táskát vinnem. Ő hozott táskát. Még a mobilomat is betehettem a zsebébe vagy a táskájába, ha még mobilt se akartam a zsebemben. Főleg nyáron, mikor nincs kabátzseb, csak rövidnadrágzseb szerettem semmit se magamnál tartani, még egy zsebkendőt se. Kabátba persze magamnál tartom a zsepit, mobilt.