Elváltam, de megbántam, hogyan lehet ezen még fordítani? Érdemes egyáltalán?

Néhány éve eljöttem a gyermekeim apjától. Az ok kicsit hosszú, de a lényeg, hogy én csináltam mindent. Ő elment reggel, este hazajött evés, alvás. Sokat nem foglalkozott velünk, közös programra se szeretett eljárni. Mindig csak a munka. Állítólag szeretett, de nem éreztem. Én akartam, hogy jobb legyen. Költözzünk nagyobb lakásba az 1 szobásból stb. Neki minden jó volt úgy ahogy. Akartam, hogy kicsit küzdjön értünk, vagy érezzem hogy fontosak vagyunk így elköltöztünk. Néhányszor írt messengeren, hogy menjünk vissza, de személyesen nem jött.Nem nagyon erőltette, így szép lassan elmaradtunk egymás mellől. Felment társkeresőre, én is.. Azóta van neki és nekem is párom, mégis sokszor sírok. Hiányzik, ürességet érzek évek múltán is. Van hogy párom fekszik melletzem és éjszaka felriadok hirtelen azt hiszem ő van mellettem. Utána meg jön a rossz érzés. Csak várok, hátha újra próbálkozik, de semmi. :( a gyerekeket ha hívom elviszi, magától nemigazán keres minket. Szerintetek mondjam el neki mit érzek? Vagy hagyjam az egészet lehet ez csak nosztalgia? Mikor eljöttem tőle depressziós voltam, igazából csak pihenésre volt szükségem. Így utólag azt érzem. Ki voltam nagyon merülve és nem éreztem a támogatását. A jelenlegi páromon se érzem, hogy túlzottan szeretne. Kicsit kiábrándultam a férfiakból. Azt érzem, ha csak a gyerekek miatt is de együtt kellene lennünk.